Zumbi Dos Palmares

A brazil történelem legnagyobb harcos alakja, Zumbi 1655-ben született. Halála, 1695 November 20, napjának évfordulója a mai napig a Fekete Öntudatosság ünnepe (Dia da Consciência Negra) Brazíliában és a capoeirista körökben is. Zumbi Dos Palmares néven is ismerték, talán a legnagyobb hős a capoeira történetében.

Kongó egyik ismeretlen királyának a lánya, Aqualtune hercegnő volt az anyja Zumbi nagybátyjának. Ganga Zumbának, így anyai ágról, Sabinán keresztül Zumbi királyi vérből való volt. Feltehetőleg a Mbwilai Csata után hurcolták a családját a portugálok Brazíliába. Ganga Zumba, fivére Zona és Sabina a Santa Ritai ültetvényre kerültek, ahonnan Palmaresbe szöktek.

Zumbi 1655-ben született, szabadon. A portugálok elfogták és egy misszionárius, António Melo atya mellé adták nagyjából hat éves korában. Az atya megkeresztelte Zumbit és a Francisco nevet adta neki. Zumbi nála tanult portugálul és latinul. A fiú végül 1670-ben elszökött és visszatért szülőföldjére, Palmaresbe. Huszas éveinek elejére már kiemelkedő harcos és stratéga hírében állt.

Zumbi Dos Palmares szobor

Palmares egy kilombó volt, (portugálul quilombo) és mint ilyen közösség, folyamatos ostrom alatt ált a portugálok által. Hatalmas volt, fénykorában több mint harmincezer lakossal. Zumbi ifjúkorában Ganga Zumba volt a kilombó királya. 1678-ban, Pedro Almeida, Pernambuco kormányzója, belefáradva az elhúzódó háborúskodásba Palmaresszel, békeajánlatot tett Ganga Zumbának. Zumbi, aki 1675-ben lett a királyi seregek fővezére nem bízott a portugálokban. Elutasította, a palmaresieknek ajánlott szabadságot, hiszen más afrikaiak továbbra is rabszolgák maradtak volna. Miután Ganga Zumba mérgezés áldozata lett, Zumbi foglalta el a helyét a trónon és sokkal agresszívabb politikát folytatott a portugálokkal szemben, mint néhai nagybátyja.

1694-ben  Domingos Jorge Velho és Bernardo Vieira de Melo elsöprő támadást indítottak Cerca do Macaco,  Palmares legnagyobb települése ellen, ágyúkkal és fegyveresekkel. 94 napos ellenállás után a város elesett, de Zumbinak sikerült elmenekülnie. 1695 novemberében egy társa elárulta, így foglyul ejtették, majd levágták a fejét és karóra tűzték, hogy eloszlassák a halhatatlanságáról keringő legendákat. Palmeresről és Zumbi feleségéről, Dandaráról ebben a cikkben olvashattok részletesebben.

Mestre Cobrinha Verde

Cobrinha Verde

Polgári nevén Rafael Alves Franca, Brazília egyik leghíresebb capoeira mestere volt, a capoeira neve, Cobrinha Verde, kis zöld kígyót jelent. Santo Amaro da Purificaçãoban született, 1917-ben. Mestre Bimba, Mestre Pastinha, és Mestre Waldemar mellett neki voltak a leghíresebb rodái. Hírnevét tovább öregbíti, hogy állítása szerint első mestere maga Besouro Manganga volt. Életének történetét saját elbeszéléséből ismerjük, melynek a címe Capoeira e Mandingas. Ebből, a mestertől származó életrajzból informálunk most titeket, a hitelesség vizsgálatát a kutatókra hagyva.

Apja, João Alves França és anyja Maria Narcisa Bispo csak a templom által keltek egybe, az állam nem adta őket össze, ezért örökölte csupán az apja nevét. Mestere, Besouro, négy éves korában kezdett neki capoeirát tanítani. Besouro apja a João Grosso becenéven volt ismert, anyja pedig Maria Haifa, Rafael nagynénje volt, tehát Cobrinha Verde és Besouro unokatestvérek voltak, de mivel Besourot Maria nevelte fel, ezért a két fiú testvérként nőtt fel.

Akkoriban Besouro titokban oktatta tanítványait, mert a rendőrség komoly erőkkel kereste a capoeiristákat. Amikor feltűnt a hatóság, mindenki menekült és a tanítványoknak egyesével, magukban kellett megbírkózni a rendőrökkel, vagy elrejtezni előlük. Cobrinha Verde így nőtt fel. Első és igazi mesterének Besourot tartotta, de sok más mestertől is tanult. Maitá (akiről egy szambát is elneveztek)  Licurí, Joité, Dendê, Gasolina, Siri de Mangue, Doze Homens, Esperidião, Juvêncio Grosso, Espinho Remoso, Neco Canário Pardo mind tanították, de az utóbbi valójában a machete oktatója volt. A borotvapengés technikákat Tonha Rolo do Mar tanította neki, egy nő, aki Feira de Santanaban élt.

Mire 17 éves lett már rendszeresen összetűzésbe keveredett a rendőrséggel. Sok durva harca volt velük és nagyon utálta őket. Volt Santo Amaroban egy hírhedt tiszt, akit Velosonak hívtak. Caetano Veloso és Maria Betânia nagyapjáról van szó, akik egy híres énekes páros. Veloso mindig két katonával a két oldalán rótta az utcákat, felfegyverezve, csizmában. Nagyon szigorú volt, bárkit bármilyen apróságért elnáspángoltak. Nem ismerte Cobrinha Verdét, de kereste őt.

Egy nap, mikor Cobrinha Verde hazafelé tartott egy szambáról, egy mogyorófa alatt, a folyó partján találkozott Veloso ezredessel. Az egyik katona – Barauna vagy Tamborete – észrevette Cobrinhát. Veloso odafülyült neki. “Gyere csak ide! Nem te vagy Cobrinha Verde, a kemény legény, aki elveri errefele a rendőröket?”

“Nem, nem vagyok én bajkeverő.” válaszolt “Sosem öltem meg senkit, nem voltam tiszteletlen senkivel. Nem vagyok én olyan.”

“Készülj egy kiadós verésre!” felelt az ezredes és a fegyverére tette a kezét. Amikor a tiszt fegyvert rántott, Cobrinha Verde megütötte a machetéje lapjával. Miután elverte a két katonát, azok elmenekültek, majd elgyepálta Velosot a machete lapjával alaposan, de egy vágást sem ejtett rajta. Ezután elmenekült.

Dona Sinhazinha Batistanál keresett menedéket, aki gyakran bujtatta, hiszen Cobrinha tanította a gyerekeit vasárnaponként. Ezúttal viszont nem tudott neki segíteni, mert Veloso az unokatestvére volt és biztosan rájött volna, hogy ott rejtőzik Cobrinha Verde. Így a nő inkább pénzt adott neki, hogy eltűnhessen Santo Amaroból. Ezután Cobrinha Verde Padre Acelino házához ment, a keresztapjáéhoz, akitől szintén kapott pénzt. Együtt a templomba mentek, ahol Cobrinha meggyónt, majd keresztapja áldást kért rá. “Merre mész, fiam?” kérdezte. “Nincs úti célom.” Felelte.

Lençóisba ment, ahol Horácio de Matos bandájába állt tizenhét évesen. Három és fél évet töltött közöttük. Horácio de Matos az észak elnöke akart lenni, úgy vélte, hogy Brazíliának két elnöke is lehet. Fizetést adott a bandájának, hogy szembeszálljanak a rendőrséggel. Cobrinha verde szerint Horácio de Matos nem volt olyan bandita, mint Lampião. A három és fél év végén, az utolsó lövés, amit az oldalukon adott le, Serra do Gentio do Ouroban dördült el.

Egy éjjel, amikor a rendőrökre vártak, álmában Cobrinha Verde az apja szellemével álmodott, aki arra kérte, hogy hagyja hátra azt a társaságot. Mikor felkelt, míg a többiek aludtak, két hátizsákot megtöltött magának lőszerrel és távozott.

Manausba ment, de úgy érezte, ott túl közel van a bandához és félt hogy rátalálnak, ezért továbbállt Rio Brancoba, ami akkoriban még csak kicsi település volt, bár napjainkra már Acre állam központja. Mikor odaért éppen a szúnyogok rajzásának ideje volt és mindenfelé terjedt a láz, a tífusz, ezért visszatért Manausba. India Mansával családot alapított (aki a Juçara törzshöz tartozott). Két gyerekük született és Cobrinha Verde úgy érezte, beteljesült élete története. Ekkor jött a hír a forradalomról.

Hátrahagyta a családját és délnek ment csatlakozni a forradalomhoz. Hatvanan indultak el Getúlio Vargas vezetésével Cearából. Ekkor még 22 éves volt. Mire gyalogszerrel elértek Alagoinhasba már háromezren voltak.

Másfél órás erős tűzharc zajlott. Azt beszélik, még mindig találni emberi koponyákat arrafelé a csata hírmondójául. Alagoinhasból Calçadaba, Salvadorba a Maria Bonita nevű vonattal mentek. Akkoriban Salvador legnagyobb rendőrfőnöke Pedro Gordilho volt, aki a könnyebb megoldást választva inkább elmenekült és Itaparica szigetén rejtőzött el.

Mikor megérkeztek Salvadorba, a barakkok nem voltak elég nagyok a sok katonának, ezért a katonák fele kiszorult. Ő maga is egy múzeumban lakott 15 napig, ott ahol napjainkban a Castro Alves színház áll. Ekkor tört ki a felkelés São Pauloban, és ő engedélyt kért a tisztektől, hogy odamehessen.

Fél évig tartottak az összecsapások. 3150 ember sérült meg a hadtestből. Ő csak  fél évig süket volt a robbanásoktól. Mikor a harcoknak vége lett, összegyőjtötték bajtársaik holttesteit és felgyújtották a halmokat. Ekkor érezte igazán a bűntudatot. Ezután visszatért Salvadorba, ahol előléptették hősiességéért. Nem tanultságáért kapta a rangot, írástudatlan volt akkoriban is. Ő lett végül a tiszt, aki az öböl területéért felelt, az állatokért, az istálókért és egyebekért.

Volt a laktanyában egy Querido nevű hadnagy. A harcok alatt, mivel Cobrinha nem félt semmitől, mindig őt állította ki őrszemnek, éjjel-nappal. Egy nap azonban Cobrinha ezt megelégelte és nemet mondott a parancsra, amitől Querido nagy haragra gerjedt. Egy éjjel a hadnagy, egyedül tért vissza a barakkba és Cobrinha Verde éppen őrséget állt. Másnap bosszúból Querido azt állította, hogy látta Cobrinha Verdét szerencsejátékozni egy másik katonával őrködés helyett. Pedig saját bevallása szerint Cobrinha Verde sosem játszott semmilyen szerencsejátékot. Végül a hamis vádak alapján 15 napra bezárták.

Amikor szabadult, egyből a szekrényéhez ment a Barakkban. Mikor visszatért São Pauloból magával hozott egy pisztolyt, amiről senki sem tudott. Egy tiszté volt korábban, aki mellett harcolt, de mikor azt mellkason lőtték, ő átkutatta és megtalálta nála ezt a fegyvert, egy kis pénzt és egy pár jeggyűrűt. A pisztoly trizennyolc lövetű volt. Ezzel kereste fel Queridot. Bement az irodájába és így szólt: “Készülj a halálra, hadnagy!” A tiszt egyből megadta magát. De a gyilkosság nem történt meg, mert Pinto Aleixo, Herculano Ezredes, és Ladislau ezredes közbeléptek. Nem küldték vissza a börtönbe, mert kiderült, hogy hamis vádak alapján ítélték el korábban is. Ehelyett kivezették a szobából és annyit mondtak “Menjen haza és pihenjen!”

Cobrinha Verde akkoriban már nem a laktanyában lakott, így hazament a Fazenda Garcia környéken lévő otthonába. Másnap mikor visszatért volna a laktanyába a státusza már “határozatlan időre felfüggesztve” volt, de nem erőltette tovább a dolgot. Visszatért foglalkozásához, mint kőműves, majd később nyugdíba ment.

A Cobrinha Verde nevet magától Besourotól kapta, azért mert nagyon gyors volt. Annyira gyors, hogy egy napon, amikor Besouro tesztelni akarta, hogy milyen jól tud védekezni, egy szobába vitte és késeket vágott hozzá. Cobrinha Verde kétszer is elkapta a kést ahelyett hogy elhajolt volna.

Amikor Besouro úgy érezte, egy tanítványa készen áll, egy szobába zárkozót vele, az övüket össze kötötte egy ruhával, hogy ne tudjanak távol menni egymástól és késpárbajra hívta ki a tanítványt.

Egy nap, Santo Amaroban, amikor éjjel hazafele tartott a gyárból, négy felügyelő és négy katona tört az életére és neki meg kellett küzdenie velük. Úgy mesélte, nem csak a capoeira volt, ami megmentette. Kiváló imái és egy jó amulettje is volt. Hiszen a capoeira a golyóktól nem véd meg. Öregkorában is emlékezett például Anja imájára, ami megvédte volna a vízbefulladástól.

Az amulett is sok dologtól megvédte. Már nála volt, amikor 17 évesen csatlakozott a bandához. Később viszon az amulett valamiért elhagyta, valamilyen hibát vétett. Egy öreg afrikaitól, Pascoal bácsitól kapta, aki Santo Amaroban élt, a folyó túlpartján, a nagymamája háza mögött. Cobrinha Verde gyakran segíett neki a ház körül. Egy nap az öreg Pascoal így szólt hozzá: “Bátor fiú vagy. Adok neked valamit. Téged csak Isten tudna megtéveszteni. Isten pedig nem téveszt meg senkit, fiam. Amit adni fogok neked, úgy kell használnod, ahogy megtanítalak rá!”

65 különféle imádságot tanított meg Cobrinha Verdének. Köztük a Pai Nosso Positivot, a Pai Nosso da Palmat, a Pai Nosso Pequeninho, és a Pai Nosso de Antonio Conselheirot, amivel állítása szerint később megnyerte a háborút.

Az öreg Pascoal elmondta neki, hogy a Bonfim templomban van egy öreg, akit Isídionak hívnak, aki segíthet neki megszerezni az alapanyagokat az amulettjéhez. El is ment Isídiohoz, aki odaadta neki amire szüksége volt hozzá, és ezeket visszavitte az öreg Pascoalhoz. Ő elkészítette neki az amulettet és megtanította, hogyan kell használni.

Húsz évvel később, amikor visszatért Santo Amaroba, még mindig nála volt az amulett.

Házas ember volt, de nem hált a feleségével, hiszen a candomblé szerint a szexuális viszony kinyitja a corpo fechadot, a sebezhetetlen zárt testet. Sosem sétált drótkerítések alatt, dendé fák alatt és egyén fák alatt, nem sétált át szárítókötelek alatt sem szerdán és szombaton.

1983-ban hunyt el. A capoeiráról szóló gondolatait az alábbiakban saját szavaiból, a fent említett önéletrajzból fordítom le nektek.

“A legnagyobb csalódásom a capoeirában, hogy elvesztettem a gyermekkoromat. Már soha többé nem lesz meg az az akaraterőm, ami valaha volt. Amikor megérkezek valamilyen akadémiába és látom, hogy az emberek teljesen másképp játszanak mint ahogy én… akkor érzek megbánást és visszaemlékszem a gyermekkoromra. Nagyon szép amikor valaki tudja… Oda szeretnék menni és megtanítani, hogy is van.

Sok éve szerettem a veteránokkal lenni itt, Salvadorban. Nem akarok rosszat mondani senkiről, hisz sose tettem – de sosem hallottam Pastinháról azelőtt. Soha, egészen Aberrê haláláig. Aberrê halála előtt csatlakozott hozzá Pastinha. Miután átvette Aberrê akadémiáját, azután kezdte azt mondani, hogy ő volt Aberrê mestere. De Aberrê sosem mondta nekem, hogy ki volt az ő mestere.

Egyszer akadémia nélkül maradtam, mert át kellett költöznöm Liberdadeba. Pastinha megkért, hogy menjek el az akadémiájába. Szóval elmentem párszor. Kérdeztem, “Ki tanította João Grandet?” és azt felelte, “Én. Én tanítottam João Grandet, João Pequenot, Morenot.”

Egy nap meghívták, hogy tartson egy bemutatót a São Tomé de Paripe-i tengerészeti bázison. Eulampio – akit testvéremnek neveztem – és én is vele mentünk. Amikor megérkeztünk, a parancsnoknak capoeiráztunk, aki pénzt dobott a rodába. A capoeiristák összeszedtk a pénzt a rodából és Pastinha odaadatta velük nekem. Visszafelé a parancsnok egy teherautóval vitetett minket. A zsebembe nyúltam és azt mondtam “Vedd el a pénzed!” Ő azt mondta: “Ne most! Add ide amikor visszatértünk a központba!” Szóval amikor visszaértünk odaadtam neki és semmit sem tartottam meg.

Gigante velem edzett. Ő még él, igazolhatja a történetemet. Sosem tettem el pénzt, amit a rodába dobtak. Amikor befejeztük a játékot, mit csináltam? Összeszedtem a pénzt és odaadtam a capoeiristáknak, hogy osszák szét egymás között. Istennek hála, a saját szakmámban dolgoztam. Három vagy négy projektet vezettem. Szóval miért akartam volna a pénzt? És ezért kerestek az emberek hogy tanítsam őket. Más capoeira oktatók nem adták volna oda a pénzt a tanítványaiknak a körből.  Még az utiköltségüket se fizették volna az előadásra.

A Besouro iránti szeretettemből tanítottam a capoeirát. Halálos ágyán Besouro összehívta az összes tanítványát és azt mondta, hogy én, Cobrinha Verde, voltam az egyetlen akinek a capoeira tanításába a lelkét is beleadta. Ezért tanítottam ingyen. Szóval amikor visszajöttünk a São Tomé de Paripei bemutatóról, elővettem az összes pénzt és odaadtam Pastinhának. Felém fordult és azt mondta: “Adok neked egy kis pénzt.” És én azt válaszoltam, “Nem, nem akarok semennyit” és távoztam.

Másnap visszatértem az akadémiára, hogy olyan fiúkat tanítsak, mint João Grande… Én voltam, aki órákat adott Pastinha tanítványainak. Én voltam, aki berimbauzást és éneklést tanított, mert nem is énekelt, nem is játszott. Amikor megérkeztem hogy megtartsam az órát, a fiúk elmesélték, hogy Pastinha azt mondta nekik, hogy azért nem fogadtam el semmit a pénzből, mert már amúgyis eltettem a felét. Ezért ki is hívtam Pastinhát egy harcra. Azt mondtam neki: ” Bárcsak annyi idős lennél, mint én, akkor lerendezhetnénk ezt a vitát. Te senkiházi, soha többé nem teszem be a lábam ebbe az akadémiába, értetted?”

Én voltam az első, aki elutazott Salvadoron kívülre megmutatni a Capoeirát. São Pauloba utaztam. Utánam Bimba, Canjiquinha, és Caiçara kezdtek el utazgatni.”

A fenti életrajz forrása maga Cobrinha Verde Capoeira e Mandingas című életrajza. A hitelességét nem vizsgáltam.

Mestre Leopoldina

Mestre Leopoldina

Demerval Lopes de Lacerda 1933, Február 12.-én született, Rio de Janeiroban. Nehéz gyerekkora volt. A bántalmazások miatt hamar elszökött otthonról és az utcán próbált megállni  a lábán már nagyon fiatalon. Vagonokban aludt, édességet árult az utcán és vonatokon, hogy valami pénzhez jusson. Sokak szerint a Leopoldina becenevet az Estação Barão de Mauá-ról, a Leopoldina Vasútállomásról kapta, de ő azt állította, hogy  a mozdony után kapta az apelidot, amit néha imitált. Egy darabig így élt, aztán amikor tudomást szerzett a gyermekotthonok létezéséről, valamivel könnyebbé vált az élete.

19 évesen találkozott először a capoeirával. Joaquim Felix de Souza, azaz Mestre Quinzinho volt, akin keresztül megismerte ezt a sportot, egy hírhedt malandro és börtönviselt bűnöző. Viharos megismerkedésük után, Leopoldina elkezdett nála tanulni a favelában. Ezekből az időkből is megannyi izgalmas történetet mesélt. Egy nap például egy remek capoeiristával találkoztak, Juvenillel, aki játék közben megrúgta Leopoldinát egy meia-luával. Erre Quinzinho Juvenil fejéhez fogta a pisztolyát és ennyit mondott: “Ezt ne csináld, elveszed a kedvét a tanulástól.” Leopoldina rendkívül gyorsan fejlődött és hamar  hírnévre tett szert mestere barátai és ellenségei között is. Miután Quinzinhot meggyilkolták, egy darabig egyedül edzett, majd Mestre Artur Emídionál tanult tovább. Hat évig tanult nála. 1960-ban kezdett ő maga is capoeirát tanítani és a capoeira segíségével eljutott Svájcba, Olaszországba, Hollandiába és Szenegálba is.

Mestre Leopoldina számára rendkívül fontos volt az utca embere. A lei dos malandros törvénye, a filosofía da malandragem szerint élt és tanított, aminek a középpontjában a non-konfrontációs stratégiák állnak. Történetei és dalai hűen tükrözik világnézetét. Talán senki más nem értett úgy a capoeirában használt malíciához, mint ő. A “Mestre Leopoldina, A Fina Flor da Malandragem” című 2005-ös dokumentumfilm és a “Mestre Leopoldina, o último bom malandro” című film is az ő életét mutatja be.

2007-ben, 74 évesen hunyt el, október 17.-én São Pauloban. Az utolsó jó malandro, Mestre Leopoldina sok mai mesterre volt nagy hatással. Egyik leghíresebb tanítványa Nestor Capoeira, aki írásaival és egyéb munkáival rengeteget segített hogy jobban megérthessük a capoeirát.

Szerencsére nem csak a játékát és a történeteit örökítették meg a sok videófelvételen, de a dalai közül is sok maradt ránk.

Besouro Mangangá

Manoel Henrique Pereira, avagy Besouro Mangangá neve nem lehet idegen a capoeiristák számára. Renegeteg dalban emlegetjük és a legtöbben már látták a róla készült filmet is. A capoeira történelmének egyik legnagyobb legendájáról beszélünk. Santo Amaro da Purificaçãoban született, 1895-ben. A huszadik század elején vált a bahiai capoeira jelképes alakjává. A hírneve a harmincas évekre országos szintre emelkedett, majd a capoeira elterjedtével az egész világon megismerték a legendáját azok, akik a capoeira története után érdeklődtek.

Besouro Mangangá

A 19. század végén, mint korábban már említettük, egy olyan törvényt vezettek be, ami betiltotta az afrikai és az afro-brazil kultúra megnyilvánulásait, köztük a capoeirát is. Ekkorra már hivatalosan eltörölték a rabszolgaságot és sok fekete került az utcára, munka után kutatva. Egyikük, João Matos Pereira volt, akit Bahiában csak João Grossoként ismertek. Feleségével Maria Joséval 1985-ben fiuk született, Manoel Henrique Pereira.  A gyermek már fiatalon tanulni kezdte a capoeirát egy volt rabszolgától, Tio Alípiotól (Mestre Alípio). Besouro Mangangá becenéven ismerte meg a világ. Amikor nyerhetetlen helyzetbe keveredett, mindig képes volt elszökni és egyes hiedelmek szerint ezt úgy csinálta, hogy fekete bogárrá változott és elrepült. Más legendák is keringtek róla. Sokan úgy vélték, egy rituálé nyomán teste “corpo fechado” avagy sebezhetetlen lett a lövedékek és kések számára. Állítólag saját imái voltak és ezért a sérthetetlenségért hordta magánál folyton talizmánjait. Sokan azt beszélték, tud repülni, és hogy amikor az erdőben keresték, fává változott, hogy ne találják meg. Sajnos a tények kapcsán is renegeteg a homály a történetében, hiszen bár fennmaradtak elbeszélések arról, ahogy elbánt a rendőrökkel, de nem tudhatjuk mi igaz és mi nem ezekből. Az egyik anekdotában miután elnáspángolt egy csomó erőszakoskodó rendőrt, a fegyvereiket a rendőrkapitányság elé vitte és leszórta figyelmeztetés képpen. A másik történetben az egyik legyőzött rendőrt addig itatta alkohollal, míg az el nem ájult. Még az apelidoja eredetében sem lehetünk biztosak, sem a halálának körülményeiben.

Besouro nem volt bűnöző a legtöbb értelemben. Egész életében dolgozott, nem lopott vagy rabolt, viszont nagyon sokszor került összetűzésbe a rendőrséggel mivel nem álhatta az igazságtalanságot. Idővel sok ellenséget szerezett magának. A farm, ahol dolgozott, Dr. Zeca tulajdonát képezte, akinek fiával, Memeuval is haragban volt. Memeu megfogadta, hogy megöleti őt. Dr. Zeca tehát egy levelet írt Baltazarnak, a Maracangalhai malom vezetőjének, amiben az állt, hogy a levél hozóját meg kell ölni. Az írástudatlan Besouro elvitte a levelet és Baltazar arra kérte, jöjjön vissza másnap, hogy a válaszát el tudja vele küldeni. Mikor másnap visszatért, negyven férfival találta magát szemben, akik mind lőni kezdtek rá, de nem tudták megsebezni. Az egyiküknél egy ticum (vagy tucum) tőr volt, amivel halálosan megsebezte Besourot. A legenda szerint, ez az egyetlen dolog, ami képes ártani a “corpo fechado” embernek. Akár igaz ez a történet, akár nem, a dokumentáció alapján az tagadhatatlan, hogy hasi szúrt sebbe halt bele, hosszas küzdelem után, július nyolcadikán:

“Manoel Henrique, mulato escuro, solteiro, 24 anos, natural de Urupy, residente na Usina Maracangalha, profissão vaqueiro, entrou no dia 8 de julho de 1924 às 10 e meia horas do dia, falecendo às sete horas da noite, de um ferimento perfuro-inciso do abdômen.”

1924-ben halt meg, 29 évet élt. És itt ismét felvetül a kérdés. Ha 95-ben született, hogyan halghatott meg 24 évesen 1924-ben a halotti bizonyítvány szerint? Hibás dokumentáció, természetesen. Sajnos ezekből az időkből nagyon kevés információ maradt ránk, így leginkább a szóbeszédre támaszkodhatunk. Bár történetét legendák homályosítják el, annyi bizonyos, hogy egy kiváló capoeirista volt, akinek képességei csodával határosak voltak. A legendáját megörökítő film közelebb hoz minket az Orixa hithez, a korszakhoz, melyben a capoeirát tilos volt gyakorolni és a felszabadított feketék akkori életéhez.

Három Mestra

Az eddigiekben sok Mestre-ről olvashattunk, leginkább a régi idők mestereiről, akikkel már sajnos nem találkozhatunk többé. Viszont ma valami egészen más dolog jár a fejemben. Nagyjából egy hete adtam egy interjút a capoeiráról és a riporter hölgy rákérdezett a nemek arányára a csoportban, ami végülis egy egyszerű kis ártatlan kérdés, de a válaszomban messzire sodródtam, egészen a női capoeira mesterek kérdéséig. (szokásom elkalandozni ha beszélek valamiről) A régi időkben nem voltak női capoeiristák, női mesterek pedig végképp nem. Napjainkra ez már teljesen megváltozott. Nem tűnt el az úgynevezett machismo brasileiro és továbbra is lekűzdhetetlennek tűnő akadályok tornyosulnak a capoeirán belüli nemi egyenlőség előtt, de már látni a változást. Ahogy a #metoo mozgalom segített a nőknek kitörni a hallgatásból bizonyos szituációk kapcsán, újabb óriási lépést tettünk a legtöbb országban az emancipáció felé. Eközben a capoeira berkein belül is kezd eltűnni a sovinizmus, és a férfi oktatók edzéseken túlmutató hatalma a női tanítványok felett. Mindez azoknak az erős és határozott nőknek köszönhető, akik áttörtek a régi dogmákon és kemény munkával eljutottak a legmagasabb fokozatokig, bizonyítva, hogy nemektől függetlenül az akarat és a szorgalom számít a capoeirában, amikor az előrelépésekről beszélünk. Továbbra is akadnak szélsőséges vélemények ezzel a kérdéssel kapcsolatban, és gondot okoznak egyéb predesztinációs faktorok is, mint bőrszín vagy származás, de hiszünk benne, hogy eljön a nap, amikor egy fehér kanadai nőnek éppen akkora esélye lesz elérni a legfelső övfokozatot a capoeirában, mint bárki másnak. Ehhez nem az kell, hogy a brazil mesterek engedékenyebbek legyenek, hanem az, hogy például Kanadában az a lány olyan capoeira oktatásban részesüljön, hogy a mesterek, amikor találkoznak vele, azt mondják, a tudása éppolyan kiváló, mint annak, aki Bahiában nőtt fel. Ahogy egyre kisebbé válik a világ, mindez már nem egy utópisztikus elgondolás, hanem csupán eltökéltség kérdése. Lehet, hogy nem kellett volna ezekről a dolgokról írnom, de fontosnak éreztem bevezetőként. Leszögezem, hogy ezek az én benyomásaim, az én gondolataim. Nem a csoportom nevében írok.

női capoeira mesterek

Hazánkban amikor női capoeiristákról beszélünk, mindenkinek elsőként Formanda Pimenta jut az eszébe, de róla most nem fogok írni, hiszen terveink szerint július vége felé szerepeltetjük majd a Volta Ao Mundoban, ahol sokkal többet megtudhattok majd róla. Három Mestrát szeretnénk most bemutatni, akikről már lehet hogy hallottatok. Érdemes a youtubeon szétnézni velük kapcsolatban, ha van egy kis időtök.

Mestra Tisza

Az angola capoeira egyik nagy alakja, Rio de Janeiroból, a gyönyörű nevű Tisza Coelho már kiskora óta gyakorlja a capoeirát. 1981-ben kezdett el játszani és azóta az élete legfontosabb részévé vált a capoeira. “Nagyon intenzíven edzettem. Volt, hogy naponta négy edzést csináltam végig.” emlékszik. Ezzel a szenvedéllyel pusztán hat hónapig tartott, mire eljutott odáig, hogy bemutatókat tartson és különböző államokba utazzon. Öt évvel később még mindig fiatal volt, mikor végre valóra vált az egyik nagy álma: Bahiába ment, hogy a legnagyobb mesterekkel edzzen. “16-17 éves voltam. Fogtam a megspórolt pénzemet és 1986 decemberében megérkeztem Salvadorba” meséli. Amikor először találkozott Mestre João Grandeval és Mestra Itapoannal úgy megilletődött, hogy megszólalni is alig tudott. Salvadorban kevés nőt látott játszani a rodákban és edzeni a capoeira iskolákban. De észrvette, hogy ellentétben rióval, ahol alig zenéltek és énekeltek páran itt sok nő berimbauzott. Történelmet írt az első országos capoeira találkozón 1984-ben, Circo Voadorban, amikor olyan bemutatót tartott, ahol a rodában csak nők játszottak és csak nők zenéltek.

Mestra Tisza

A kilencvenes évek elején Európába ment és az első nők között volt, akik a capoeirát bemutatták Brazílián kívül. Számos országban járt az anyakontinensen, majd 1992-ben és 93-ban az Egyesül Államokban Mestre João Grandetól tanult. Ekkoriban kapta meg a professora fokozatot. 2004-ben alapította meg a Centro de Capoeira Angola Ouro Verde-t. A mestra munkásságával nagyban hozzájárult, hogy a brazil közoktatási intézményekbe a capoeira integrálódjon. Kiemelkedő munkájáért több díjat is kapott Bahia államtól és a Kulturális Minisztériumtól is. A legtöbb tanítványa férfi volt ugyan, de mindig nagy örömmel tölti el, amikor látja, mennyi nő capoeirázik már napjainkban.

Mestra Jô

Nagyon korán, hét éves korában kezdett el capoeirázni a Grupo Capoeira Brasil-ban. Most, 2018-ban már 36 éve capoeirázik. “A nyolcvanas években nem voltak nők a capoeirában a városomban (Juazeiro – BA). A jelenlétünk teljesen marginális volt. Úgy vélték akkoriban, hogy csak a férfiak képesek a harcművészetekre.” 1984-ben Rióba ment, hogy Mestre Boneco mellett képviselje a regional stílust. Onnantól az élete teljesen megváltozott. Bejárta a világot. Járt az USA-ban, Kínában, Franciaországban, Ausztráliában és sok egyéb helyen is. A kilencvenes évek végén egy évadot töltött a DanceBrazilnál New Yorkban, ahol edzéseket tartott és előadásokban vett részt. Olyan nagy cégekkel is dolgozott, mint a Nike, a GAP vagy a Sony.

Mestra JôLánya, Dandara, aki már 14 éves, azokban az időkben született, amikor Mestra Jô New Yorkban lakott. A capoeira alapjai, mint egymás tisztelete, fegyelem és tanulás, részévé váltak a kislány neveltetésének. A mestra akkor sem hagyta abba az edzést, amikor terhes volt vele. Egészen a nyolcadik hónapig még csinálta a bonyolultabb mozdulatokat is. A gyermekáldás után persze nehezebbé vált az élete és mint egyedülálló anya, sok nehézségbe ütközött, de sosem hagyta, hogy bármi eltántorítsa a céljaitól. Az edzőtársak, tanítványok és barátok segítségével folytatta tovább a capoeirát. Jelenleg Hong Kongban oktat és minden egyes rendezvényére meghív egy metsrát, hogy segítse a nők jelenlétének megerősödését a capoeirában. “Fontos, hogy minden rendezvényen legyen egy Mestra, hogy a generációk inspirálják a következő generációt.”

Mestra Mara

Mestra MaraA bahiai születésű capoeirista alig 12 évesen kezdett el capoeirázni és ugyanonnan kapta a motivációt hozzá, ahonnan az ellenzést is: Otthonról. Akkoriban már művészi tornát tanult, de a nátyja capoeirázott és ő mindig megnézte, ahogy a testvére (Mestre Chuveiro) otthon gyakorol. Míg édesanyja támogatta a testvérét, határozottan ellenezte, hogy a lánya capoeirázzon. Az oka pusztán annyi volt, hogy akkoriban a capoeiráta férfiak sportjának tartották. Mara legtöbbször egyedüli lányként vett részt az edzéseken. Még így is, hogy a testvére capoeira mester volt, a capoeira nem tűnt megfelelő sportnak egy kislány számára. De Mestra Marát nem lehetett eltántorítani. A családnak szépen lassan bele kellett törődni, hogy még egy sikeres capoeirista van a háznál. Nehéz volt eltiltani az edzéstől, hiszen a bátyjával ment a tréningekre. Persze sokan kételkedtek benne, de a rodában bebizonyíotta hogy tehetséges. És még mindig képes rá, ha szükséges. Mikor nővé érett még mindig ugyanazok az akadályok álltak előtte. Ugyanúgy le kellett döntenie a falakat, mint kislány korában. Lánya húsz éve született. Akkoriban is annyira bolondult a capoeiráért, hogy a terhessége utolsó napjáig edzéseket tartott. Azóta is São Paulo egyik ismert mestere. Évről-évre átlagosan 250 tanítványt keresztel a Batizadoján.