Sok-sok évvel ezelőtt, az idők kezdetén, amikor a világ keletkezett, még nem volt éjszaka. Állandóan nappal volt. Senki se hallott még a napkeltéről vagy az alkonyatról, se a csillagfényről, se a holdsugárról. Nem voltak éjszakai madarak, állatok és éjjeli virágok sem. Nem nyúltak meg az árnyékok és nem volt lágy esti szellő sem, tele illatokkal.
Azokban a napokban az óriás tengeri kígyó lánya, aki a tenger fenekén élt, feleségült ment a felszínlakó faj, az emberek egyik fiához. Elhagyta hát a tengerek sötét mélységeit, hogy együtt éljenek a napvilág birodalmában. Ám a szemei idővel elfáradtak az erős fénytől és szépsége megfakult, egyre betegebb lett. Férje szomorúan nézte, de nem tudta mitévő legyen.
-Bárcsak jönne az éj! – panaszkodott meggyötörten a lány a betegágyán. – Itt mindig ragyog a nap. Bezzeg apám birodalmában rengeteg az árnyék. Bár egy kicsit sötét lenne!
A férje hallotta a panaszt és megkérdezte:
– Mi az az éj? Mesélj nekem róla, hátha tudok neked szerezni!
– Az éj – mondta az óriás tengeri kígyó lánya – azoknak a hatalmas árnyaknak a neve, melyek sötétben tartják apám királyságát a tengerek mélyén. Szeretem a felszín napfényét, de nagyon elfáradok tőle. Jó lenne, ha kicsit el tudnánk hozni az éjből a felszínre is, hogy néha pihentethessük a szemeinket.
A férje azonnal hivatta három leghűségesebb szolgálóját.
-Egy feladatom van számotokra. – mondta – El kell mennetek az óriás tengeri kígyó királyságába, aki a tengerek mélyén él és meg kell kérnetek, hogy adjon nektek egy keveset az éj sötétségéből, hogy a lánya ne haljon bele a nap fényébe itt a felszínen.
A három szolga elindult hát az óriás tengeri kígyó birodalmába. Hosszú és veszélyes út után megérkeztek az otthonába a teger fenekén és megkérték, adjon nekik egy kis éji sötétséget, hogy elvihessék a felszínre. Az óriás tengeri kígyó adott is nekik egy nagy zsákkal, aminek a szája szorosan le volt zárva, viaszpecséttel. Az óriás tengeri kígyó figyelmeztette a szolgálókat, ne nyissák ki a zsákot, míg a lánya színe elé nem viszik azt.
Elindult hát a három szolgáló, fejük tetején cipelve a nagy zsákot. Hamarost furcsa hangokat kezdtek hallani a zsákból. Az éjszaka állatainak, az éjjel madarainak és az éjszakai rovaroknak a hangja volt. Ha valaha hallottad a dzsungelt éjszaka, a folyók kanyarulatában, hát te is tudod, milyen hang volt ez. A három szolgáló még életében nem hallott ilyesmit. Rettenetesen megrémültek.
– Dobjuk el az éjjel tele zsákot azonnal, itt, ahol vagyunk és fussunk ahogy a lábunk bírja! – mondta az első szolga.
– Mind itt veszünk! Mind itt veszünk, bármit is tegyünk! – jajveszékelt a második.
– Akár itt pusztulunk, akár nem, én kinyitom a zsákot és megnézem mi adja ki ezeket a hangokat. – jelentette ki a harmadik.
Letették hát a zsákot a földre, elrágták a viaszpecsétet és kioldották a zsák száját. Kiözönlöttek belőle az éjszaka állatai, kiröppentek az éjjel madarai, a rovarok is előbújtak, és felemelkedett az éjjeli sötétség az égre, mint egy nagy fekete felhő. A szolgálók még sosem féltek ennyire életükben. Elszaladtak, be a dzsungelbe.
Az óriás tengeri kígyó lánya aggódva várta a szolgálókat, a zsáknyi éjszakával. Mióta csak elindultak leste jöttüket, kezével árnyékolva szemét, a láthatárt fürkészve, teljes szívével remélve, hogy sietnek vissza az éj sötétjével. Épp így ácsorgott egy királypálma tövében, a messzeséget kémlelve, mikor a három szolgáló kinyitotta a zsákot és elengedte az éjjelt.
– Jön az éj! Végre jön az éj! – Kiáltott, ahogy meglátta az éj sötétjét a láthatáron emelkedni. Azután behunyta szemeit és elaludt a királypálma alatt.
Amikor felébredt, frissességet, kipihentséget érzett. Újra az ifjú, boldog hercegnő volt, aki hajdan elhagyta apja tegermélyi birodalmát hogy a felszínen éljen. Készen állt, hogy újra nappal legyen. Felnézett egy fényes csillagra, ami királypálma fölött ragyogott és így szólt hozzá: – Óh, gyönyörű csillag, mostantól a neved esthajnal csillag lesz és te leszel a nappal jöttének hírnöke. Az éjnek ezen az idején te leszel az égbolt királynője!
Eztán maga köré hívta az éjjel madarait és így szólt hozzájuk: – Óh, édes hangú madarai az éjnek, mától a legszebb dalaitokat énekeljétek ilyenkor, jelezve, hogy közelg a nappal! – a kakas pont mellette állt – Te pedig – szólította meg – te leszel az éjszaka őre, a te hangod jelzi az éjszaka múlását és a te hangod fogja figyelmeztetni a többieket arra, hogy jön a madrugada, a hajnal. – Azóta is madrugadanak nevezik Brazíliában a hajnalt, a kakas pedig jelzi a közeledtét a madaraknak, akik olyankor éneklik legszebb dalaikat és az esthajnalcsillagot még midig a madrugada királynőjének is hívják.
Mikor újra eljött a nappal, a három szolga az erdőn át hazakeveredett az üres zsákkal.
– Jajj, hűtlen szolgálók, – mondta az uruk – miért nem hallgattatok az óriás tengeri kígyóra, hogy csak az úrnőtök előtt bontsátok ki a zsákot? Engedetlenségetekért majmokká változtatlak titeket! A fákon fogtok élni és ajkaitokon ott lesz a viasz nyoma, ami az éjszaka zsákját zárta be!
A mai napig lehet látni a fákon majmokat, akiknek a száján ott a viasz nyoma, amit elrágtak, amikor kibontották az éjszaka zsákját. Brazíliában még mindig olyan hirtelen jön az éj, ahogy a zsákból tört elő és napnyugtakor az éjszaka állatainak, madarainak és a számtalan rovarnak kórusa köszönti a dzsungelben az éjjel sötétjét.
