Mestre Cobrinha Verde

Cobrinha Verde

Polgári nevén Rafael Alves Franca, Brazília egyik leghíresebb capoeira mestere volt, a capoeira neve, Cobrinha Verde, kis zöld kígyót jelent. Santo Amaro da Purificaçãoban született, 1917-ben. Mestre Bimba, Mestre Pastinha, és Mestre Waldemar mellett neki voltak a leghíresebb rodái. Hírnevét tovább öregbíti, hogy állítása szerint első mestere maga Besouro Manganga volt. Életének történetét saját elbeszéléséből ismerjük, melynek a címe Capoeira e Mandingas. Ebből, a mestertől származó életrajzból informálunk most titeket, a hitelesség vizsgálatát a kutatókra hagyva.

Apja, João Alves França és anyja Maria Narcisa Bispo csak a templom által keltek egybe, az állam nem adta őket össze, ezért örökölte csupán az apja nevét. Mestere, Besouro, négy éves korában kezdett neki capoeirát tanítani. Besouro apja a João Grosso becenéven volt ismert, anyja pedig Maria Haifa, Rafael nagynénje volt, tehát Cobrinha Verde és Besouro unokatestvérek voltak, de mivel Besourot Maria nevelte fel, ezért a két fiú testvérként nőtt fel.

Akkoriban Besouro titokban oktatta tanítványait, mert a rendőrség komoly erőkkel kereste a capoeiristákat. Amikor feltűnt a hatóság, mindenki menekült és a tanítványoknak egyesével, magukban kellett megbírkózni a rendőrökkel, vagy elrejtezni előlük. Cobrinha Verde így nőtt fel. Első és igazi mesterének Besourot tartotta, de sok más mestertől is tanult. Maitá (akiről egy szambát is elneveztek)  Licurí, Joité, Dendê, Gasolina, Siri de Mangue, Doze Homens, Esperidião, Juvêncio Grosso, Espinho Remoso, Neco Canário Pardo mind tanították, de az utóbbi valójában a machete oktatója volt. A borotvapengés technikákat Tonha Rolo do Mar tanította neki, egy nő, aki Feira de Santanaban élt.

Mire 17 éves lett már rendszeresen összetűzésbe keveredett a rendőrséggel. Sok durva harca volt velük és nagyon utálta őket. Volt Santo Amaroban egy hírhedt tiszt, akit Velosonak hívtak. Caetano Veloso és Maria Betânia nagyapjáról van szó, akik egy híres énekes páros. Veloso mindig két katonával a két oldalán rótta az utcákat, felfegyverezve, csizmában. Nagyon szigorú volt, bárkit bármilyen apróságért elnáspángoltak. Nem ismerte Cobrinha Verdét, de kereste őt.

Egy nap, mikor Cobrinha Verde hazafelé tartott egy szambáról, egy mogyorófa alatt, a folyó partján találkozott Veloso ezredessel. Az egyik katona – Barauna vagy Tamborete – észrevette Cobrinhát. Veloso odafülyült neki. „Gyere csak ide! Nem te vagy Cobrinha Verde, a kemény legény, aki elveri errefele a rendőröket?”

„Nem, nem vagyok én bajkeverő.” válaszolt „Sosem öltem meg senkit, nem voltam tiszteletlen senkivel. Nem vagyok én olyan.”

„Készülj egy kiadós verésre!” felelt az ezredes és a fegyverére tette a kezét. Amikor a tiszt fegyvert rántott, Cobrinha Verde megütötte a machetéje lapjával. Miután elverte a két katonát, azok elmenekültek, majd elgyepálta Velosot a machete lapjával alaposan, de egy vágást sem ejtett rajta. Ezután elmenekült.

Dona Sinhazinha Batistanál keresett menedéket, aki gyakran bujtatta, hiszen Cobrinha tanította a gyerekeit vasárnaponként. Ezúttal viszont nem tudott neki segíteni, mert Veloso az unokatestvére volt és biztosan rájött volna, hogy ott rejtőzik Cobrinha Verde. Így a nő inkább pénzt adott neki, hogy eltűnhessen Santo Amaroból. Ezután Cobrinha Verde Padre Acelino házához ment, a keresztapjáéhoz, akitől szintén kapott pénzt. Együtt a templomba mentek, ahol Cobrinha meggyónt, majd keresztapja áldást kért rá. „Merre mész, fiam?” kérdezte. „Nincs úti célom.” Felelte.

Lençóisba ment, ahol Horácio de Matos bandájába állt tizenhét évesen. Három és fél évet töltött közöttük. Horácio de Matos az észak elnöke akart lenni, úgy vélte, hogy Brazíliának két elnöke is lehet. Fizetést adott a bandájának, hogy szembeszálljanak a rendőrséggel. Cobrinha verde szerint Horácio de Matos nem volt olyan bandita, mint Lampião. A három és fél év végén, az utolsó lövés, amit az oldalukon adott le, Serra do Gentio do Ouroban dördült el.

Egy éjjel, amikor a rendőrökre vártak, álmában Cobrinha Verde az apja szellemével álmodott, aki arra kérte, hogy hagyja hátra azt a társaságot. Mikor felkelt, míg a többiek aludtak, két hátizsákot megtöltött magának lőszerrel és távozott.

Manausba ment, de úgy érezte, ott túl közel van a bandához és félt hogy rátalálnak, ezért továbbállt Rio Brancoba, ami akkoriban még csak kicsi település volt, bár napjainkra már Acre állam központja. Mikor odaért éppen a szúnyogok rajzásának ideje volt és mindenfelé terjedt a láz, a tífusz, ezért visszatért Manausba. India Mansával családot alapított (aki a Juçara törzshöz tartozott). Két gyerekük született és Cobrinha Verde úgy érezte, beteljesült élete története. Ekkor jött a hír a forradalomról.

Hátrahagyta a családját és délnek ment csatlakozni a forradalomhoz. Hatvanan indultak el Getúlio Vargas vezetésével Cearából. Ekkor még 22 éves volt. Mire gyalogszerrel elértek Alagoinhasba már háromezren voltak.

Másfél órás erős tűzharc zajlott. Azt beszélik, még mindig találni emberi koponyákat arrafelé a csata hírmondójául. Alagoinhasból Calçadaba, Salvadorba a Maria Bonita nevű vonattal mentek. Akkoriban Salvador legnagyobb rendőrfőnöke Pedro Gordilho volt, aki a könnyebb megoldást választva inkább elmenekült és Itaparica szigetén rejtőzött el.

Mikor megérkeztek Salvadorba, a barakkok nem voltak elég nagyok a sok katonának, ezért a katonák fele kiszorult. Ő maga is egy múzeumban lakott 15 napig, ott ahol napjainkban a Castro Alves színház áll. Ekkor tört ki a felkelés São Pauloban, és ő engedélyt kért a tisztektől, hogy odamehessen.

Fél évig tartottak az összecsapások. 3150 ember sérült meg a hadtestből. Ő csak  fél évig süket volt a robbanásoktól. Mikor a harcoknak vége lett, összegyőjtötték bajtársaik holttesteit és felgyújtották a halmokat. Ekkor érezte igazán a bűntudatot. Ezután visszatért Salvadorba, ahol előléptették hősiességéért. Nem tanultságáért kapta a rangot, írástudatlan volt akkoriban is. Ő lett végül a tiszt, aki az öböl területéért felelt, az állatokért, az istálókért és egyebekért.

Volt a laktanyában egy Querido nevű hadnagy. A harcok alatt, mivel Cobrinha nem félt semmitől, mindig őt állította ki őrszemnek, éjjel-nappal. Egy nap azonban Cobrinha ezt megelégelte és nemet mondott a parancsra, amitől Querido nagy haragra gerjedt. Egy éjjel a hadnagy, egyedül tért vissza a barakkba és Cobrinha Verde éppen őrséget állt. Másnap bosszúból Querido azt állította, hogy látta Cobrinha Verdét szerencsejátékozni egy másik katonával őrködés helyett. Pedig saját bevallása szerint Cobrinha Verde sosem játszott semmilyen szerencsejátékot. Végül a hamis vádak alapján 15 napra bezárták.

Amikor szabadult, egyből a szekrényéhez ment a Barakkban. Mikor visszatért São Pauloból magával hozott egy pisztolyt, amiről senki sem tudott. Egy tiszté volt korábban, aki mellett harcolt, de mikor azt mellkason lőtték, ő átkutatta és megtalálta nála ezt a fegyvert, egy kis pénzt és egy pár jeggyűrűt. A pisztoly trizennyolc lövetű volt. Ezzel kereste fel Queridot. Bement az irodájába és így szólt: „Készülj a halálra, hadnagy!” A tiszt egyből megadta magát. De a gyilkosság nem történt meg, mert Pinto Aleixo, Herculano Ezredes, és Ladislau ezredes közbeléptek. Nem küldték vissza a börtönbe, mert kiderült, hogy hamis vádak alapján ítélték el korábban is. Ehelyett kivezették a szobából és annyit mondtak „Menjen haza és pihenjen!”

Cobrinha Verde akkoriban már nem a laktanyában lakott, így hazament a Fazenda Garcia környéken lévő otthonába. Másnap mikor visszatért volna a laktanyába a státusza már „határozatlan időre felfüggesztve” volt, de nem erőltette tovább a dolgot. Visszatért foglalkozásához, mint kőműves, majd később nyugdíba ment.

A Cobrinha Verde nevet magától Besourotól kapta, azért mert nagyon gyors volt. Annyira gyors, hogy egy napon, amikor Besouro tesztelni akarta, hogy milyen jól tud védekezni, egy szobába vitte és késeket vágott hozzá. Cobrinha Verde kétszer is elkapta a kést ahelyett hogy elhajolt volna.

Amikor Besouro úgy érezte, egy tanítványa készen áll, egy szobába zárkozót vele, az övüket össze kötötte egy ruhával, hogy ne tudjanak távol menni egymástól és késpárbajra hívta ki a tanítványt.

Egy nap, Santo Amaroban, amikor éjjel hazafele tartott a gyárból, négy felügyelő és négy katona tört az életére és neki meg kellett küzdenie velük. Úgy mesélte, nem csak a capoeira volt, ami megmentette. Kiváló imái és egy jó amulettje is volt. Hiszen a capoeira a golyóktól nem véd meg. Öregkorában is emlékezett például Anja imájára, ami megvédte volna a vízbefulladástól.

Az amulett is sok dologtól megvédte. Már nála volt, amikor 17 évesen csatlakozott a bandához. Később viszon az amulett valamiért elhagyta, valamilyen hibát vétett. Egy öreg afrikaitól, Pascoal bácsitól kapta, aki Santo Amaroban élt, a folyó túlpartján, a nagymamája háza mögött. Cobrinha Verde gyakran segíett neki a ház körül. Egy nap az öreg Pascoal így szólt hozzá: „Bátor fiú vagy. Adok neked valamit. Téged csak Isten tudna megtéveszteni. Isten pedig nem téveszt meg senkit, fiam. Amit adni fogok neked, úgy kell használnod, ahogy megtanítalak rá!”

65 különféle imádságot tanított meg Cobrinha Verdének. Köztük a Pai Nosso Positivot, a Pai Nosso da Palmat, a Pai Nosso Pequeninho, és a Pai Nosso de Antonio Conselheirot, amivel állítása szerint később megnyerte a háborút.

Az öreg Pascoal elmondta neki, hogy a Bonfim templomban van egy öreg, akit Isídionak hívnak, aki segíthet neki megszerezni az alapanyagokat az amulettjéhez. El is ment Isídiohoz, aki odaadta neki amire szüksége volt hozzá, és ezeket visszavitte az öreg Pascoalhoz. Ő elkészítette neki az amulettet és megtanította, hogyan kell használni.

Húsz évvel később, amikor visszatért Santo Amaroba, még mindig nála volt az amulett.

Házas ember volt, de nem hált a feleségével, hiszen a candomblé szerint a szexuális viszony kinyitja a corpo fechadot, a sebezhetetlen zárt testet. Sosem sétált drótkerítések alatt, dendé fák alatt és egyén fák alatt, nem sétált át szárítókötelek alatt sem szerdán és szombaton.

1983-ban hunyt el. A capoeiráról szóló gondolatait az alábbiakban saját szavaiból, a fent említett önéletrajzból fordítom le nektek.

„A legnagyobb csalódásom a capoeirában, hogy elvesztettem a gyermekkoromat. Már soha többé nem lesz meg az az akaraterőm, ami valaha volt. Amikor megérkezek valamilyen akadémiába és látom, hogy az emberek teljesen másképp játszanak mint ahogy én… akkor érzek megbánást és visszaemlékszem a gyermekkoromra. Nagyon szép amikor valaki tudja… Oda szeretnék menni és megtanítani, hogy is van.

Sok éve szerettem a veteránokkal lenni itt, Salvadorban. Nem akarok rosszat mondani senkiről, hisz sose tettem – de sosem hallottam Pastinháról azelőtt. Soha, egészen Aberrê haláláig. Aberrê halála előtt csatlakozott hozzá Pastinha. Miután átvette Aberrê akadémiáját, azután kezdte azt mondani, hogy ő volt Aberrê mestere. De Aberrê sosem mondta nekem, hogy ki volt az ő mestere.

Egyszer akadémia nélkül maradtam, mert át kellett költöznöm Liberdadeba. Pastinha megkért, hogy menjek el az akadémiájába. Szóval elmentem párszor. Kérdeztem, „Ki tanította João Grandet?” és azt felelte, „Én. Én tanítottam João Grandet, João Pequenot, Morenot.”

Egy nap meghívták, hogy tartson egy bemutatót a São Tomé de Paripe-i tengerészeti bázison. Eulampio – akit testvéremnek neveztem – és én is vele mentünk. Amikor megérkeztünk, a parancsnoknak capoeiráztunk, aki pénzt dobott a rodába. A capoeiristák összeszedtk a pénzt a rodából és Pastinha odaadatta velük nekem. Visszafelé a parancsnok egy teherautóval vitetett minket. A zsebembe nyúltam és azt mondtam „Vedd el a pénzed!” Ő azt mondta: „Ne most! Add ide amikor visszatértünk a központba!” Szóval amikor visszaértünk odaadtam neki és semmit sem tartottam meg.

Gigante velem edzett. Ő még él, igazolhatja a történetemet. Sosem tettem el pénzt, amit a rodába dobtak. Amikor befejeztük a játékot, mit csináltam? Összeszedtem a pénzt és odaadtam a capoeiristáknak, hogy osszák szét egymás között. Istennek hála, a saját szakmámban dolgoztam. Három vagy négy projektet vezettem. Szóval miért akartam volna a pénzt? És ezért kerestek az emberek hogy tanítsam őket. Más capoeira oktatók nem adták volna oda a pénzt a tanítványaiknak a körből.  Még az utiköltségüket se fizették volna az előadásra.

A Besouro iránti szeretettemből tanítottam a capoeirát. Halálos ágyán Besouro összehívta az összes tanítványát és azt mondta, hogy én, Cobrinha Verde, voltam az egyetlen akinek a capoeira tanításába a lelkét is beleadta. Ezért tanítottam ingyen. Szóval amikor visszajöttünk a São Tomé de Paripei bemutatóról, elővettem az összes pénzt és odaadtam Pastinhának. Felém fordult és azt mondta: „Adok neked egy kis pénzt.” És én azt válaszoltam, „Nem, nem akarok semennyit” és távoztam.

Másnap visszatértem az akadémiára, hogy olyan fiúkat tanítsak, mint João Grande… Én voltam, aki órákat adott Pastinha tanítványainak. Én voltam, aki berimbauzást és éneklést tanított, mert nem is énekelt, nem is játszott. Amikor megérkeztem hogy megtartsam az órát, a fiúk elmesélték, hogy Pastinha azt mondta nekik, hogy azért nem fogadtam el semmit a pénzből, mert már amúgyis eltettem a felét. Ezért ki is hívtam Pastinhát egy harcra. Azt mondtam neki: ” Bárcsak annyi idős lennél, mint én, akkor lerendezhetnénk ezt a vitát. Te senkiházi, soha többé nem teszem be a lábam ebbe az akadémiába, értetted?”

Én voltam az első, aki elutazott Salvadoron kívülre megmutatni a Capoeirát. São Pauloba utaztam. Utánam Bimba, Canjiquinha, és Caiçara kezdtek el utazgatni.”

A fenti életrajz forrása maga Cobrinha Verde Capoeira e Mandingas című életrajza. A hitelességét nem vizsgáltam.

Mestre Leopoldina

Mestre Leopoldina

Demerval Lopes de Lacerda 1933, Február 12.-én született, Rio de Janeiroban. Nehéz gyerekkora volt. A bántalmazások miatt hamar elszökött otthonról és az utcán próbált megállni  a lábán már nagyon fiatalon. Vagonokban aludt, édességet árult az utcán és vonatokon, hogy valami pénzhez jusson. Sokak szerint a Leopoldina becenevet az Estação Barão de Mauá-ról, a Leopoldina Vasútállomásról kapta, de ő azt állította, hogy  a mozdony után kapta az apelidot, amit néha imitált. Egy darabig így élt, aztán amikor tudomást szerzett a gyermekotthonok létezéséről, valamivel könnyebbé vált az élete.

19 évesen találkozott először a capoeirával. Joaquim Felix de Souza, azaz Mestre Quinzinho volt, akin keresztül megismerte ezt a sportot, egy hírhedt malandro és börtönviselt bűnöző. Viharos megismerkedésük után, Leopoldina elkezdett nála tanulni a favelában. Ezekből az időkből is megannyi izgalmas történetet mesélt. Egy nap például egy remek capoeiristával találkoztak, Juvenillel, aki játék közben megrúgta Leopoldinát egy meia-luával. Erre Quinzinho Juvenil fejéhez fogta a pisztolyát és ennyit mondott: „Ezt ne csináld, elveszed a kedvét a tanulástól.” Leopoldina rendkívül gyorsan fejlődött és hamar  hírnévre tett szert mestere barátai és ellenségei között is. Miután Quinzinhot meggyilkolták, egy darabig egyedül edzett, majd Mestre Artur Emídionál tanult tovább. Hat évig tanult nála. 1960-ban kezdett ő maga is capoeirát tanítani és a capoeira segíségével eljutott Svájcba, Olaszországba, Hollandiába és Szenegálba is.

Mestre Leopoldina számára rendkívül fontos volt az utca embere. A lei dos malandros törvénye, a filosofía da malandragem szerint élt és tanított, aminek a középpontjában a non-konfrontációs stratégiák állnak. Történetei és dalai hűen tükrözik világnézetét. Talán senki más nem értett úgy a capoeirában használt malíciához, mint ő. A “Mestre Leopoldina, A Fina Flor da Malandragem” című 2005-ös dokumentumfilm és a „Mestre Leopoldina, o último bom malandro” című film is az ő életét mutatja be.

2007-ben, 74 évesen hunyt el, október 17.-én São Pauloban. Az utolsó jó malandro, Mestre Leopoldina sok mai mesterre volt nagy hatással. Egyik leghíresebb tanítványa Nestor Capoeira, aki írásaival és egyéb munkáival rengeteget segített hogy jobban megérthessük a capoeirát.

Szerencsére nem csak a játékát és a történeteit örökítették meg a sok videófelvételen, de a dalai közül is sok maradt ránk.

Besouro Mangangá

Manoel Henrique Pereira, avagy Besouro Mangangá neve nem lehet idegen a capoeiristák számára. Renegeteg dalban emlegetjük és a legtöbben már látták a róla készült filmet is. A capoeira történelmének egyik legnagyobb legendájáról beszélünk. Santo Amaro da Purificaçãoban született, 1895-ben. A huszadik század elején vált a bahiai capoeira jelképes alakjává. A hírneve a harmincas évekre országos szintre emelkedett, majd a capoeira elterjedtével az egész világon megismerték a legendáját azok, akik a capoeira története után érdeklődtek.

Besouro Mangangá

A 19. század végén, mint korábban már említettük, egy olyan törvényt vezettek be, ami betiltotta az afrikai és az afro-brazil kultúra megnyilvánulásait, köztük a capoeirát is. Ekkorra már hivatalosan eltörölték a rabszolgaságot és sok fekete került az utcára, munka után kutatva. Egyikük, João Matos Pereira volt, akit Bahiában csak João Grossoként ismertek. Feleségével Maria Joséval 1985-ben fiuk született, Manoel Henrique Pereira.  A gyermek már fiatalon tanulni kezdte a capoeirát egy volt rabszolgától, Tio Alípiotól (Mestre Alípio). Besouro Mangangá becenéven ismerte meg a világ. Amikor nyerhetetlen helyzetbe keveredett, mindig képes volt elszökni és egyes hiedelmek szerint ezt úgy csinálta, hogy fekete bogárrá változott és elrepült. Más legendák is keringtek róla. Sokan úgy vélték, egy rituálé nyomán teste “corpo fechado” avagy sebezhetetlen lett a lövedékek és kések számára. Állítólag saját imái voltak és ezért a sérthetetlenségért hordta magánál folyton talizmánjait. Sokan azt beszélték, tud repülni, és hogy amikor az erdőben keresték, fává változott, hogy ne találják meg. Sajnos a tények kapcsán is renegeteg a homály a történetében, hiszen bár fennmaradtak elbeszélések arról, ahogy elbánt a rendőrökkel, de nem tudhatjuk mi igaz és mi nem ezekből. Az egyik anekdotában miután elnáspángolt egy csomó erőszakoskodó rendőrt, a fegyvereiket a rendőrkapitányság elé vitte és leszórta figyelmeztetés képpen. A másik történetben az egyik legyőzött rendőrt addig itatta alkohollal, míg az el nem ájult. Még az apelidoja eredetében sem lehetünk biztosak, sem a halálának körülményeiben.

Besouro nem volt bűnöző a legtöbb értelemben. Egész életében dolgozott, nem lopott vagy rabolt, viszont nagyon sokszor került összetűzésbe a rendőrséggel mivel nem álhatta az igazságtalanságot. Idővel sok ellenséget szerezett magának. A farm, ahol dolgozott, Dr. Zeca tulajdonát képezte, akinek fiával, Memeuval is haragban volt. Memeu megfogadta, hogy megöleti őt. Dr. Zeca tehát egy levelet írt Baltazarnak, a Maracangalhai malom vezetőjének, amiben az állt, hogy a levél hozóját meg kell ölni. Az írástudatlan Besouro elvitte a levelet és Baltazar arra kérte, jöjjön vissza másnap, hogy a válaszát el tudja vele küldeni. Mikor másnap visszatért, negyven férfival találta magát szemben, akik mind lőni kezdtek rá, de nem tudták megsebezni. Az egyiküknél egy ticum (vagy tucum) tőr volt, amivel halálosan megsebezte Besourot. A legenda szerint, ez az egyetlen dolog, ami képes ártani a „corpo fechado” embernek. Akár igaz ez a történet, akár nem, a dokumentáció alapján az tagadhatatlan, hogy hasi szúrt sebbe halt bele, hosszas küzdelem után, július nyolcadikán:

„Manoel Henrique, mulato escuro, solteiro, 24 anos, natural de Urupy, residente na Usina Maracangalha, profissão vaqueiro, entrou no dia 8 de julho de 1924 às 10 e meia horas do dia, falecendo às sete horas da noite, de um ferimento perfuro-inciso do abdômen.”

1924-ben halt meg, 29 évet élt. És itt ismét felvetül a kérdés. Ha 95-ben született, hogyan halghatott meg 24 évesen 1924-ben a halotti bizonyítvány szerint? Hibás dokumentáció, természetesen. Sajnos ezekből az időkből nagyon kevés információ maradt ránk, így leginkább a szóbeszédre támaszkodhatunk. Bár történetét legendák homályosítják el, annyi bizonyos, hogy egy kiváló capoeirista volt, akinek képességei csodával határosak voltak. A legendáját megörökítő film közelebb hoz minket az Orixa hithez, a korszakhoz, melyben a capoeirát tilos volt gyakorolni és a felszabadított feketék akkori életéhez.

Mestre Caiçara

Mestre CaiçaraAntônio Conceição Moraes, másnéven Mestre Caiçara 1923-ban született, Május 8.-án Cachoeira de São Félixben. Nagy nevű angola mesterként emlékszik rá a capoeira világa, de zenéi is maradtak ránk a capoeira és a szamba vonalában is. Iskoláját Academia Angola São Jorge dos irmãos Unidos do Mestre Caiçara névre keresztelte és ugyanezen a címen jött ki első lemeze is. Az Afrikai hagyományok nagy védelmezője volt. Mestre Canjiquinhahoz hasonlóan ő is Mestre Aberre tanítványaként van számon tartva. Capoeirája provokatív, pimasz és játékos volt, nagyszerű capoeiristaként emlékeznek rá és története is filmszerű. Egy időben Pelourinhoban ő diktálta a szabályokat a striciknek, a prostituáltaknak, a dílereknek és a malandroknak is. Mindannyian az áldását kellett kérjék tevékenységükre. Zenéjével rögzítette az utókor számára a legtöbb capoeira ritmust, sok ladainhát és samba de roda dalokat is. Nagyszerű mesélő volt. Mindig volt egy újabb sztorija a hallgatósága számára. Gyakran részt vett a Festas de Largo ünnepségeken, a jellegzetes vörös és zöld ingjeibe öltözve. 1997, Augusztus 28.-án hunyt el.

Mestre Bimba

Mestre BimbaManoel dos Reis Machado, avagy Mestre Bimba, 1899-ben (November 23) született, a bahiai Salvadorban. 74 évesen hunyt el, 1974, Február ötödikén, Goiânia-ban. A Capoeira egyik legnagyobb mestereként ismeri a történelem. Ő alkotta meg a Luta Regional Baiana-t, amit később már Capoeira Regional-nak neveztek.
Bár 1899-ben született, mégis 1900-ban lett csak hivatalosan anyakönyvezve és ez kisebb eltéréseket eredményez, mert sokan még mindig 1900-ra teszik a születésének évét.
Apja, Luiz Cândido Machado, anyja Maria Martinha do Bonfim. A beceneve, Bimba, ami egy kifejezés a falloszra portugálul, egy fogadás kapcsán jött, amit az édesanyja kötött a bábával a szülés idején. Az anya arra fogadott, hogy lány lesz a baba, a bába pedig fiúra. Amikor Manuel megszületett, a bába, amikor az anya megnézte a gyermeket, az újszülött lába közé, a kicsi „bimbájára” mutatott.
12 évesen kezdett el capoeirát tanulni egy Bentinho nevű liberdad-i navigációs kapitánnyal, bár ekkor még a hatóságok által tiltott volt a capoeira gyakorlása.
Nagyjából 18 éves korában Bimba már úgy vélte, a csapoeira elvesztette a teljes hatékonyságát, mint harcművészet és mint az ellenállás eszköze. Úgy gondolta, folklór tevékenységgé, néptánccá tompult, összesen kilenc mozdulattal. Ekkor történt, hogy elkezdte visszahozni a mozdulatokat a régi capoeirából, amit később már Angolaként ismerünk és a batuque-ből is vett át mozdulatokat. Bimba apja a batuque játék bajnoka volt, ezért is vélik sokan, hogy ebből is vett át elemeket a capoeirájába. Ez a játék hasonló volt a rioi pernadahoz. Bahiában játszották a feketék,  a huszadik század elején. A kör közepére állt az egyik játékos, védekező pozícióban, a másik pedig körülötte mozogva próbálta hirtelen támadásokkal a földre vinni. Ezeken a mozdulatokon kívül saját mozdulatokat is kitalált a capoeirájához.
Egészen ezidáig a capoeirát úgy lehetett tanulni, hogy nézték és próbálkoztak vele a rodában, Mestre Bimba viszont egy oktatási rendszert hozott létre hozzá, ami újdonságnak számított. Így kezdődött el a capoeira regional története.
Sokak szerint egyéb harcművészetek is hatással voltak a mozdulatok tökéletesítésére, mint például a judo, a box, a bírkózás különböző fajtái.
1928 egy nagy fordulópont volt a capoeira történetében, ahogy a rabszolgák leszármazottainak életében is. Bimba, tanítványaival egy bemutatót tartott Bahia kormányzójának kúriáján, ezzel meggyőzve a hatóságokat a capoeira kulturális értékéről. Az 1890-ben meghatározott tiltást 1930-ban feloldották. Akkor került először hatalomra Getúlio Vargas, aki a népszerűségét akarta növelni a döntéssel, de úgy határozott, csak zárt térben és hatósági engedéllyel lehet capoeira iskolát nyitni. Bimba kapott az alkalmon.
Mestre Bimba megalapította az első capoeira iskolát, az Academia-escola de Cultura Regional-t 1932-ben. hatalmas lépés volt ez, hiszen korábban csak az utcákon lehetett capoeirát látni, gyakorolni, ott is titokban. A capoeiráról alkotott vélemény viszont továbbra is pejoratív volt, a magasabb körökben még mindig egy ártalmas, veszélyes dolognak tartották, ezért a mester az intézményesítésen fölül új szabályokat is bevezetett.
A tanítványoknak tiszta, fehér egyenruhát kellett viselniük, meg kellett mutatniuk, hogy jó osztályzatokat szereznek az iskolában, különben nem edzhettek, jó tartással kellett járniuk-kelniük, és viselkedésükre is oda kellett figyelniük. Ezek mellett sok egyéb szabályt is hozott, aminek az eredménye az lett, hogy a felsőbb osztályok képviselői is elkezdtek részt venni az edzésein.
Úgy tudjuk, Mestre Bimba azzal tette próbára eleinte a belépő tanítványait, hogy egy fojtófogásba zárta őket három percre, és akkor fogadta el őket, ha kibírták ezt az időt lekopogás nélkül. Cisnando Lima nevű tanítványának csatlakozása után, aki Mitsuyo Maeda és Takeo Yano judo mesterek tanítványa volt korábban, megváltoztatta a „felvételijét” egy írásos tesztre és a hajlékonyság próbájára.
1936-ban kihívást intézett a többi küzdősport harcosai felé, hogy tesztelje a regional stílust. Négy meccse volt, Henrique Bahia, Vítor Benedito Lopes, Américo Ciência és egy capoeira mester, José Custódio dos Santos (Zé I) ellen. A mester mind a négy harcot megnyerte, és ekkor kapta a „3 pancadas” becenevet, ami három csapást jelent, hiszen ennyi támadás elég volt neki legyőzni egy-egy ellenfelet. Ezek a harcok Február hetedikén, 1936-ban, a Stadium Odeon-ban kaptak helyet. Az „Estado da Bahia” napilap „O Bimba é bamba” címmel publikált az eseményről. Egy arany bajnoki övet ígértek neki a szervezők, amit nem kapott meg, hát eszkábált egyet magának, persze nem aranyból.
Bimba sok mesterrel vitában állt azzal kapcsolatban hogy lehet-e a capoeirában ütéseket használni. Az egyik ellenlábasa, Lúcio „Barra Preta” de Tal, egy rendőrtiszt különösen sok pénzt veszített egy fogadáson, amikor Mestre Bimba ütéssel győzte le az ellenfelét.
Úgy beszélik, 1936 Augusztusában meg is támadta Bimbát, az Engenho Velho utcán. Pisztoly volt nála és hat másik ember is vele tartott, vágófegyverekkel felfegyverezve. A mester persze lefegyverezte és kiütötte mind a hét támadót. Bimba szerint viszont nem őt támadták meg, hanem a részeg rendőr és társai egy fiatal fiúval akartak elbánni éppen, amikor a Bimba közbelépett a védelmében. Az A Tarde újság publikálta a történeteket, mégnagyobb hírnevet hozva a mesternek. („Não é fácil pegar um capoeirista… Livrou-se da agressão com cabeçadas e rabos de arraia”)
1937-ben megszerezte az Állami Oktatási Központtól a certifikációt és hivatalosan is bejegyeztette az első capoeira központot.
Bimba iskolája közel volt Mestre Pastinha Angola iskolájához. Úgy tartják, a két mester tisztelte egymást és sosem mondtak rosszat a másik iskolájáról, mégis néhányan, Mestre Atenilo és Itapoan azt mesélték, a mestre azt kérte a tanítványaitól a közös rodákon, hogy okozzanak sérülést Mestre Pastinha diákjainak.
1942-ben nyitotta második iskoláját, ami halála után Bimba tanítványára, Vermelhora maradt, majd a nyolcvanas évektől Mestre Almiro felügyelte, később pedig Mestre Bamba oktatott benne.
Mestre Bimba 1935-ben bemutatót tartott Brazília akkori elnökének, Getúlio Dorneles Vargasnak, aki úgy nyilatkozott, „A capoeira Brazília egyetlen igazi nemzeti sportja”.
Elkeseredve, a hamis ígéretektől és a helyi hatóságok támogaátásnak hiányától 1973-ban Mestre Bimba Goiâniaba költözött egy korábbi tanítványának meghívására. 1974, Február 5.-én hunyt el. Poszthumusz Honoris Causa díjban részesítette a Bahiai Állami Egyetem, és tanításait számtalan mesteren kívül fia, Mestre Nenel is továbvitte, a Filhos de Bimba csoport vezetőjeként. Mestre Pastinha mellett Mestre Bimbát tartják a valaha élt legnagyobb mesterek egyikének. Tanításairól és pályája jelentősségéről többet megtudhatunk a róla készült dokumentumfilmben.

Mestre Bimba alapszabályai:

– Ne dohányozz és ne igyál, mert az rontja a teljesítményedet.
– Ne kérkedj a tudásoddal a capoeira rodán kívül, mert elveszíted a meglepetés erejét.
– Ne beszélgess edzés alatt. Inkább figyelj és tanulj.
– Mindig gingázz.
– Minden nap gyakorold az alapokat.
– A testünk maradjon laza és játsszunk közel az ellenfélhez, mert így lehet a legjobban – fejlődni.
– Jobb ha a rodában kapnak el, mintha az utcán.