Az eddigiekben sok Mestre-ről olvashattunk, leginkább a régi idők mestereiről, akikkel már sajnos nem találkozhatunk többé. Viszont ma valami egészen más dolog jár a fejemben. Nagyjából egy hete adtam egy interjút a capoeiráról és a riporter hölgy rákérdezett a nemek arányára a csoportban, ami végülis egy egyszerű kis ártatlan kérdés, de a válaszomban messzire sodródtam, egészen a női capoeira mesterek kérdéséig. (szokásom elkalandozni ha beszélek valamiről) A régi időkben nem voltak női capoeiristák, női mesterek pedig végképp nem. Napjainkra ez már teljesen megváltozott. Nem tűnt el az úgynevezett machismo brasileiro és továbbra is lekűzdhetetlennek tűnő akadályok tornyosulnak a capoeirán belüli nemi egyenlőség előtt, de már látni a változást. Ahogy a #metoo mozgalom segített a nőknek kitörni a hallgatásból bizonyos szituációk kapcsán, újabb óriási lépést tettünk a legtöbb országban az emancipáció felé. Eközben a capoeira berkein belül is kezd eltűnni a sovinizmus, és a férfi oktatók edzéseken túlmutató hatalma a női tanítványok felett. Mindez azoknak az erős és határozott nőknek köszönhető, akik áttörtek a régi dogmákon és kemény munkával eljutottak a legmagasabb fokozatokig, bizonyítva, hogy nemektől függetlenül az akarat és a szorgalom számít a capoeirában, amikor az előrelépésekről beszélünk. Továbbra is akadnak szélsőséges vélemények ezzel a kérdéssel kapcsolatban, és gondot okoznak egyéb predesztinációs faktorok is, mint bőrszín vagy származás, de hiszünk benne, hogy eljön a nap, amikor egy fehér kanadai nőnek éppen akkora esélye lesz elérni a legfelső övfokozatot a capoeirában, mint bárki másnak. Ehhez nem az kell, hogy a brazil mesterek engedékenyebbek legyenek, hanem az, hogy például Kanadában az a lány olyan capoeira oktatásban részesüljön, hogy a mesterek, amikor találkoznak vele, azt mondják, a tudása éppolyan kiváló, mint annak, aki Bahiában nőtt fel. Ahogy egyre kisebbé válik a világ, mindez már nem egy utópisztikus elgondolás, hanem csupán eltökéltség kérdése. Lehet, hogy nem kellett volna ezekről a dolgokról írnom, de fontosnak éreztem bevezetőként. Leszögezem, hogy ezek az én benyomásaim, az én gondolataim. Nem a csoportom nevében írok.

Hazánkban amikor női capoeiristákról beszélünk, mindenkinek elsőként Formanda Pimenta jut az eszébe, de róla most nem fogok írni, hiszen terveink szerint július vége felé szerepeltetjük majd a Volta Ao Mundoban, ahol sokkal többet megtudhattok majd róla. Három Mestrát szeretnénk most bemutatni, akikről már lehet hogy hallottatok. Érdemes a youtubeon szétnézni velük kapcsolatban, ha van egy kis időtök.

Mestra Tisza

Az angola capoeira egyik nagy alakja, Rio de Janeiroból, a gyönyörű nevű Tisza Coelho már kiskora óta gyakorlja a capoeirát. 1981-ben kezdett el játszani és azóta az élete legfontosabb részévé vált a capoeira. „Nagyon intenzíven edzettem. Volt, hogy naponta négy edzést csináltam végig.” emlékszik. Ezzel a szenvedéllyel pusztán hat hónapig tartott, mire eljutott odáig, hogy bemutatókat tartson és különböző államokba utazzon. Öt évvel később még mindig fiatal volt, mikor végre valóra vált az egyik nagy álma: Bahiába ment, hogy a legnagyobb mesterekkel edzzen. „16-17 éves voltam. Fogtam a megspórolt pénzemet és 1986 decemberében megérkeztem Salvadorba” meséli. Amikor először találkozott Mestre João Grandeval és Mestra Itapoannal úgy megilletődött, hogy megszólalni is alig tudott. Salvadorban kevés nőt látott játszani a rodákban és edzeni a capoeira iskolákban. De észrvette, hogy ellentétben rióval, ahol alig zenéltek és énekeltek páran itt sok nő berimbauzott. Történelmet írt az első országos capoeira találkozón 1984-ben, Circo Voadorban, amikor olyan bemutatót tartott, ahol a rodában csak nők játszottak és csak nők zenéltek.

A kilencvenes évek elején Európába ment és az első nők között volt, akik a capoeirát bemutatták Brazílián kívül. Számos országban járt az anyakontinensen, majd 1992-ben és 93-ban az Egyesül Államokban Mestre João Grandetól tanult. Ekkoriban kapta meg a professora fokozatot. 2004-ben alapította meg a Centro de Capoeira Angola Ouro Verde-t. A mestra munkásságával nagyban hozzájárult, hogy a brazil közoktatási intézményekbe a capoeira integrálódjon. Kiemelkedő munkájáért több díjat is kapott Bahia államtól és a Kulturális Minisztériumtól is. A legtöbb tanítványa férfi volt ugyan, de mindig nagy örömmel tölti el, amikor látja, mennyi nő capoeirázik már napjainkban.

Mestra Jô

Nagyon korán, hét éves korában kezdett el capoeirázni a Grupo Capoeira Brasil-ban. Most, 2018-ban már 36 éve capoeirázik. „A nyolcvanas években nem voltak nők a capoeirában a városomban (Juazeiro – BA). A jelenlétünk teljesen marginális volt. Úgy vélték akkoriban, hogy csak a férfiak képesek a harcművészetekre.” 1984-ben Rióba ment, hogy Mestre Boneco mellett képviselje a regional stílust. Onnantól az élete teljesen megváltozott. Bejárta a világot. Járt az USA-ban, Kínában, Franciaországban, Ausztráliában és sok egyéb helyen is. A kilencvenes évek végén egy évadot töltött a DanceBrazilnál New Yorkban, ahol edzéseket tartott és előadásokban vett részt. Olyan nagy cégekkel is dolgozott, mint a Nike, a GAP vagy a Sony.

Lánya, Dandara, aki már 14 éves, azokban az időkben született, amikor Mestra Jô New Yorkban lakott. A capoeira alapjai, mint egymás tisztelete, fegyelem és tanulás, részévé váltak a kislány neveltetésének. A mestra akkor sem hagyta abba az edzést, amikor terhes volt vele. Egészen a nyolcadik hónapig még csinálta a bonyolultabb mozdulatokat is. A gyermekáldás után persze nehezebbé vált az élete és mint egyedülálló anya, sok nehézségbe ütközött, de sosem hagyta, hogy bármi eltántorítsa a céljaitól. Az edzőtársak, tanítványok és barátok segítségével folytatta tovább a capoeirát. Jelenleg Hong Kongban oktat és minden egyes rendezvényére meghív egy metsrát, hogy segítse a nők jelenlétének megerősödését a capoeirában. „Fontos, hogy minden rendezvényen legyen egy Mestra, hogy a generációk inspirálják a következő generációt.”

Mestra Mara

A bahiai születésű capoeirista alig 12 évesen kezdett el capoeirázni és ugyanonnan kapta a motivációt hozzá, ahonnan az ellenzést is: Otthonról. Akkoriban már művészi tornát tanult, de a nátyja capoeirázott és ő mindig megnézte, ahogy a testvére (Mestre Chuveiro) otthon gyakorol. Míg édesanyja támogatta a testvérét, határozottan ellenezte, hogy a lánya capoeirázzon. Az oka pusztán annyi volt, hogy akkoriban a capoeiráta férfiak sportjának tartották. Mara legtöbbször egyedüli lányként vett részt az edzéseken. Még így is, hogy a testvére capoeira mester volt, a capoeira nem tűnt megfelelő sportnak egy kislány számára. De Mestra Marát nem lehetett eltántorítani. A családnak szépen lassan bele kellett törődni, hogy még egy sikeres capoeirista van a háznál. Nehéz volt eltiltani az edzéstől, hiszen a bátyjával ment a tréningekre. Persze sokan kételkedtek benne, de a rodában bebizonyíotta hogy tehetséges. És még mindig képes rá, ha szükséges. Mikor nővé érett még mindig ugyanazok az akadályok álltak előtte. Ugyanúgy le kellett döntenie a falakat, mint kislány korában. Lánya húsz éve született. Akkoriban is annyira bolondult a capoeiráért, hogy a terhessége utolsó napjáig edzéseket tartott. Azóta is São Paulo egyik ismert mestere. Évről-évre átlagosan 250 tanítványt keresztel a Batizadoján.