A Ginga

Az alábbi írás a ginga-ról (dzsinga) Mestre Decânio írásából egy kivonat, a „A herança de Mestre Bimba” című kötetből. Tehát ez nem egy általános, örök érvényű megfogalmazása a ginga lényegének, de talán a legalaposabb leírása annak a gingának, amit Mestre Bimba tanított hajdan.

A ginga az alapvető mozgás, amiből a capoeira harmonikus egészének elemei kiáramlanak!

A ginga szoros kapcsolatban áll a berimbau ritmusával. Ez a dinamikus egyensúlya a capoeirista testének és a tudatossága szintjének. A jicához hasonlóan a vállak ritmusos mozgása segíti az összehangolását és a változatossá tételét a felső végtagok floreio mozgásainak. (A kortárs capoeirában, ami a Capoeira Contemporânea, a „floreio” kifejezés a látványos mozgáselemekre utal, de a szó szerinti jelentése virágzás és Mestre Decânio azokra a karmozdulatokra érti, melyek az ellenfél összezavarását szolgálják, a valódi támadás elrejtését.) A berimbau ritmusa, vagy más szóval a dallam vezeti az ingázó mozgás ütemét és az ellazulás szintjét, vagyis azt, hogy milyen mélységéig kell jutnunk a tudatosságnak.

A test dinamikus egyensúlya az egyensúlyi középponthoz, tehát a test súlypontjához kapcsolódik, ami nagyjából a deréknak felel meg. A gingázó személy egyensúlyi állapota a test súlypontjának relatív elhelyezkedésétől függ és a talajon támaszkodó pontokhoz viszonyított mozgásától. A tudatosság szintje a figyelem összpontosításától függ, és attól, a test mennyire engedelmeskedik a beribau ritmusának anélkül, hogy mentális ellenállást tartana fenn a hangszer természetes ritmusával vagy a partner játékának ritmusával szemben.

A ginga mozgása természetes módon született a felsőtest ringásából, ingázásából a berimbau ritmusára, ellentétben azzal a tendenciával, ahogy a kezdők mindenképpen a lábaikból akarják indítani a mozdulataikat, merev gerinccel. Alapvető, hogy az oktatás kezdetétől hangsúlyozzuk, hogy a ginga a derékban születik, végigáramlik a törzsön és eléri a fejet, a végtagokat, harmonikus módon, megőrizve természetességét, a virágzás (floreio) spontaneitását és eleganciáját, a ritmus követésének karakterisztikáit, melyeket mindenek fölött meg kell őrizni.
A laza gerinc és a folyamatos mozgás ad lehetőséget arra, hogy úgy kövessük a súlypont változásait, hogy közben ne veszítsük el a dinamikus egyensúlyt, ami biztosan megtörténne, ha ez a középpont a bázison (az alapállás) vagy a lábak támaszán kívülre esne.
A berimbau ritmusát a teljes testnek követnie kell, a derékkal kezdve. A lábak mozgásának a földön a ritmushoz kell igazodnia. Minden lépés a dallam egy ütemére történik. Ez hasonlatos ahhoz, ahogy az atabaque játékos energiái a teljes testéből gyűlnek össze egészen az ujjaiig és azokon át a hangszerbe jutnak.
Cisnado a Mestre engedélyével mindig azt hangsúlyozta, hogy milyen fontos a szamba gyakorlása ahhoz, hogy könnyedén tudjunk mozogni a lábainkon, ami a ginga egy elengedhetetlen eleme. Ez vezetett ahhoz, hogy a capoeiristák képzésébe bevezessük a szamba tanulást is, ahogy azt már korábban is gyakorlatba ültették az akademikusok.
A térdek mindig enyhén hajlítva vannak a magas játékban és sokkal hangsúlyosabb a hajlítás, ahogy a játék alacsonyabbra megy. A térdeknek lazán, együtt kell mozogniuk a ritmussal. A derék és a gerinc, beleértve a fejet és a nyakat folyamatosan ring, ingázik, szinkronban a berimbau hangjával.
A felső végtagok mozgása: a vállak a gerinc kiterjesztései. A mozgások hasonlóak a jicához, a candomblé hagyományos táncában, ami a capoeira misztikus gyökere. Ez egészen a kezekig terjed, hogy megjelenítse a floreio dinamikus polimorfizmusát, a kezek és az ujjak varázsoló mozdulataival.

Az egyensúly középpontja avagy a súlypont fogalma rendkívül fontos összetevője a gingának. Alpvető fontosságú, hogy a súlypont a támasztás vonala fölött maradjon a mozgás közben. Csak így használhatjuk a talajon támasztó pontok bármelyikét menekülésre vagy támadásra.
Egyértelmű, hogy ha mindkét lábunk lent van, az nagyobb dinamikus egyensúlyt eredményez, mint amikor csak egy. Hangúlyoznunk kell, hogy a talajra a talp első harmada támaszkodik, sohasem a sarok. Azzal, hogy nem támaszkodunk a talp hátsó harmadára elkerüljük a megfeszülési reflexét a lábaknak és a gerincoszlopnak, ami hátrafelé mozdítaná ki a súlypontot, kibillentve a testet az egyensúlyából, így lassítva az elkerülő és a támadó mozdulatok sebességét.

A capoeirista tudatosságának szintje változó lehet a teljes, tiszta tudatosságtól az éberségen át a mély transzállapotig, amiben eggyé válik a kozmosszal, ahogy Maharishi írja a transzcendentális meditáció kapcsán.
A tudatosság szintje a figyelem összpontosításán és a berimbau ritmusának való engedelmességen múlik, anélkül, hogy a tudatosságunk ellenállna a hangszer ritmusának. Ezt csak úgy lehet elérni, ha legyőzzük a félelmünket, a bizonytalanságot és a test mozgását a partneréhez igazítjuk a zenei ritmus által teremtett játékos egészben.
A magabiztosságot megteremtheti az edzés, a nyugodtság, amit a mentális blokkok lebontása eredményez és a természetes reflexek adaptációja a partnerünk játékához.
Eképpen történik, hogy egy adott pillanatban a Szelf egyesül a a berimbau ritmusával. És innentől a capoeira játék varázslatos világába kerülünk! Ahol a Te és Én kettőssége már nem létezik, ahol megtaláljuk a Mi egységét: teljes összhangban, a capoeira rituális táncával kifejezve.
A teljes test – derék, fej, törzs, lábak, karok, kezek és ujjak – megpróbálja közvetíteni, rituális, ritmusra épülő mozdulatokban a szépséget, ami a Létezésből fakad, a berimbau energiájának transzmutációján keresztül.
Abban az időn kívül, térben végtelen pillanatában a ritmusnak a következők manifesztálódnak: a régi játékok tapasztalatai, a technikai tudás, amit a gyakorlással megszereztünk, a mozdulatok tökéletessége a folyamatos, szabad, spontán ismétlésében az ingásnak, a berimbau által a transzmuzikális meditációban, az idegrendszer legmélyebb reflexei, a lélek állapota abban a történelmi pillanatban és minden potenciál, ami a Létezéshez gyűlt egészen odáig.