Előre le kell szögezzem, hogy ez nem egy átfogó írás lesz a viseletről és az összes afro-brazil hangszerről. Egyszerűen reflektálok egy bejegyzésre, amit a facebookon találtam.
A Navalha Libertaria nevű közösség tárta elénk Joaquim Cândido Guillobel
két kis festményét, alatta egy hosszas, zengzetes elmélkedéssel. Nem akarok kritikát megfogalmazni a dologról, inkább mutatom a két képet (utolsó kettő) és még sokkal többet is ennek a neves építésznek és kutatónak a tarsolyából:
Mucama
Egyértelműen a teljesség igénye nélkül másoltam be pár alkotását. Sokkal többet találtok tőle, címekkel együtt EZEN a lapon. A művész életrajzából láthatjuk, hogy a gyűjtemények bár az 1820-as évek elején jelentek meg, az ábrák nagy részét 1814-ben készítette azzal a szándékkal, hogy a helyi népviseletet örökítse meg. A teljes kötetekre nem találtam rá digitalizálva, de pár oldalt itt megtekinthettek belőlük csodás felbontással.
Egyértelmű, hogy sok néprajzkutató hivatkozik ezekre az ábrákra és hogy számos szakmai megállapítást tehetünk a képekből kiindulva. A ruhák anyaga, a festésben domináló kék és a festetlen fehér ruhák mind külön könyveket érdemelnek. Hazánkban például a kékfestést méhviasszal és az indigó nevű növénnyel csinálták. Valószínűleg Brazíliában is hasonló eljárásokat alkalmaztak. A megfelelő időben lehet hogy a viseletekről fogok írni egy részletesebb cikket, de lássuk be, hogy ez egy olyan tág témakör, mint a brazil gasztronómia.
Mindenesetre az ábrákhoz visszakanyarodva érdemes megtekinteni a portugálok és a rabszolgák ruháit is, de amit leginkább kiemelnénk most, az az utolsó két kép, melyeken árusokat láthatunk hangszerrel a kezükben. A berimbau használatáról a feljegyzések igen sekélyesek, de az ábrákon láthatjuk, hogy 1814-ben biztosan használtak berimbaut a rabszolgák. A képen látható fekete árus éppen arra használja, hogy a hangjával a lehetséges vevőket maga köré gyűjtse. Semmiben sem különbözik a megoldás a family frost napjainkban is használt hívószignáljától.
Bizonyára már mindenki az utolsó képnél nézelődik, amelyen egy nagyon izgalmas hangszert látunk. Hajdan úgy nevezték, Viola q. tocao os Pretos. Ez annyit jelent, hogy olyan gitár, amin a feketék játszanak. Joaquim Jose Codina 1780 tájékán számolt be ezen a néven az ilyen hangszerekről, de már jóval előtte is ismert volt a létezésük. Guillobel háromszor is újra lerajzolta az itt is látott képet, de a hangszer nem sokat módosult az ábrákon. A lelkes capoeiristák napjainkban persze egyből úgy hivatkoztak az újra-felfedezett hangszerre, mint sokhúros berimbaura, de ha a szaknyelvet szeretnénk követni, maradjunk inkább a „viola d’ Angola” elnevezésnél, amely bár pontatlan kissé, de ha a franciasaláta kifejezést pironkodás nélkül használjuk a majonézes katyvaszra, akkor Jean – Baptiste Debret terminológiáját is használhatjuk nyugodtan erre a hangszerre. A Berlini Etnológiai múzeum gyűjteménye egyértelműen megmutatja a hangszer afrikai eredetét. Másfelől az ábrák és néhány fotó tanulsága szerint Brazíliában is készültek ilyen hangszerek a rabszolgák köreiben. Bár mára már feledésbe merültek és csak „sokhúros berimbau”-ként beszélünk róluk, mint valami mendemondáról, mégis készültek ilyen hangszerek Brazíliában és zenéltek is velük a rabszolgák. Ha valaki szeretne jobban elmerülni ennek a hangszernek a történelmében, annak ezt az esszét tudom ajánlani. Nyilván jobban összeállna a kép, ha mindent leírnék itt, de a lényeg, hogy láthatjátok a képecskéken a népviseletet és most már tudjátok, hogy ez a hangszer is létezett hajdan és két kontinensen is játszottak rajta.