A most következő meséket nem mi fordítottuk, hanem Ladányi-Turóczy Csilla, de helyet kapnak a tárházunkban, elő lehet kapni őket, ha valakinek este mesélni támadna kedve. Valamivel rövidebbek, mint az eddigiek, de jópár van belőlük. Forrás: Palimpszeszt 24. szám
A pap és a kisfiú
Volt egyszer egy pap, aki egy nap a pusztaságban vándorolva nagyon megszomjazott. Meglátott egy kunyhót, odament és bekiáltott:
– Van itt valaki?
A kunyhóból kisfiú jött ki. A pap leült egy kőre és megkérdezte:
– Van valami innivaló, amivel meg tudnál kínálni, fiam?
A fiúcska bement a kunyhóba és egy limonádéval teli tökhéjat hozott ki. A pap jót húzott belőle, megtörölte a száját, majd kiitta az egészet.
– Van még belőle? – kérdezte.
A kisfiú újra bement és hozott még egy adagot. A pap furcsállotta a dolgot, de nem szólt semmit, csak szépen felhajtotta az italt. Utána azonban így szólt a fiúhoz:
– Mondd csak, nem fog haragudni anyád, hogy ennyi limonádét adtál?
– Miért haragudna – felelte a fiú -, ebből ő már a döglött csótány miatt nem akart inni.
A pap erre felugrott és a földhöz vágta a tökhéjat, mely ezer darabra tört:
– Te, ördögfajzat, miért nem mondtad ezt előbb?
– Na, most aztán tényleg jól elnadrágolnak majd – pityeredett el a kisfiú -, az atya eltörte a nagyi bilijét!
A repedt vödör
Volt egyszer egy rúdon függő vödör. A rúd másik végén a testvére lógott és mind a ketten vízszállításra szolgáltak. Uruk, a vízhordó rabszolga, mindennap lement a forráshoz, megtöltötte a vödröket, és lassan felmászott velük a hegyre, ahol gazdája lakott.
A vödör azonban, melyről mesénk szól, egy nap megrepedt és attól fogva a forrástól a házig lassan-lassan csordogált belőle a víz. Nagyon szégyellte magát, de nem tehetett semmit. Így ment ez napról napra. Ura, a vízhordó rabszolga aztán észrevette, hogy a vödör mennyire szomorú, és így szólt hozzá:
– Kedves vödröm, mi bajod?
– Jaj, édes gazdám, nem szolgállak én téged olyan jól, mint szeretném. Megrepedt az oldalam, és míg a forrástól a házig érünk, csak csorog, csorog belőlem a víz. Bezzeg testvérem, a tökéletes vödör, minden csepp vizet megtart magában!
– Egyet se búsulj, szolgám – felelte a vízhordó -, csak nézd meg alaposan az utat, mikor felfelé tartunk.
A repedt vödör így is tett. Azon az oldalon, ahol ő csorgatta a vizet, gyönyörű virágok nyíltak, míg a tökéletes vödör oldalán pusztaság volt. Fent a háznál így szólt hozzá a gazdája:
– Még mindig szomorú vagy, kis vödör? Láthatod, hogy nagy szolgálatot teszel nekem repedten is, hiszen, amíg felfelé jövünk, mindennap megöntözöd a virágokat, melyek uram gyönyörűségére szolgálnak.
A repedt vödör attól fogva nem szomorkodott.
Az arany fülbevalós kislány
Volt egyszer egy kislány, akivel nagyon szigorúan bánt az édesanyja. Egyetlen ajándékot adott neki életében, egy pár arany fülbevalót. A kislány mindennap elment a kútra vízért és ilyenkor levetette és a kút kávájára rakta a fülbevalót, nehogy az beleessen a vízbe. Mikor megtöltötte a vödröt, újra feltette a fülbevalóját és hazament.
Egy nap azonban a kútkáván felejtette a függőket és ezt csak akkor vette észre, mikor már majdnem hazaért. Rohant vissza, hogy megkeresse, de már késő este volt, és helyette egy zsákos embert talált ott: az megragadta a kislányt, és így szólt hozzá:
– Beteszlek ebbe a zsákba, és ahányszor rád ütök a botommal, ezt a dalt kell énekelned:
Éneklő zsákocska vagyok,
ha reám ütnek, dalolok.
Ha nem énekelsz, nem kapsz enni.
Szegény kislány mit tehetett volna, meglapult a zsákban, és ahányszor az ember ráütött, elénekelte a kis dalt:
Éneklő zsákocska vagyok,
ha reám ütnek, dalolok.
A gonosz ember házról házra járt és ezzel a mutatvánnyal szórakoztatta a falusiakat, akik egy-két garassal vagy néhány falat kenyérrel jutalmazták. A kislány bent a zsákban egyre gyengébb és betegebb lett, mert ugyan soha nem tagadta meg az éneklést, az ember nagyon keveset adott neki enni.
Úgy esett, hogy egy nap az ember éppen a kislány anyjának házába tévedt. Mikor eljött az éneklés ideje, a lány, aki felismerte nővérei hangját, így dalolt:
Éneklő zsákocska vagyok,
fülönfüggőkért pusztulok.
Amint meghallották ezt a nővérei, tüstént rájöttek, hogy elveszett húguk bújik meg a zsákban. Eldöntötték tehát, hogy ott marasztalják és alaposan leitatják az embert. Mikor végre elaludt, kivették a zsákból gyenge testvérüket, és helyébe trágyát tettek.
Másnap az ember fogta a zsákját, hálálkodva elköszönt a családtól és a következő házba bekopogva megint csak ráütött a zsákra, hogy azt éneklésre bírja. A zsák azonban néma maradt. A háziak kikergették a csalót az utcára, az meg, ahogy a falu szélére ért, kibontotta a zsákot és belenyúlt, hogy alaposan elverje a kislányt. De könyékig trágyás lett csupán.
A két púpos sógor
Volt egyszer, hol nem volt, két púpos sógor, az egyik gazdag, a másik szegény. A faluban mindenki csúfolta a szegényt, de a gazdagot soha meg nem szólták, mintha észre sem vették volna a púpját,. A szegény púpos nagy nyomorúságban élt. Vadász volt, s egy nap, mikor az erdőben semmit nem sikerült elejtenie, nem érezvén kedvet a hazatérésre, úgy döntött, a sűrűben készít szállást magának. Majdnem elaludt már, mikor hallja, hogy messziről egy dal hangzik fel, mintha egyszerre sokan énekelnének. Elindult a hang irányába, ment, mendegélt, s mikor már igen messzire ért, egy tisztást vett észre, amelyet beragyogott a holdfény. A tisztáson körtáncot járt egy csomó különös teremtmény, mindnek drágakőből volt a ruhája, s ettől úgy fénylettek, hogy a kis púposnak belekáprázott a szeme. A teremtmények egymás kezét fogva énekeltek, de mindig csak ugyanazt a két verssort:
Hétfő és kedd, jön s elmegyen,
hétfő és kedd, jön s elmegyen.
A szegény púpos reszketett a félelemtől, s jól elbújt, nehogy észrevegyék. Hosszú órákig hallgatta az éneklést, s mikor már sokkal nyugodtabb volt és a félelme is elpárolgott, egyszer csak így rögtönzött új szöveget a dallamnak:
Hétfő és kedd, jön s elmegyen,
szerda, csütörtök, kedvesem.
Nagy csönd lett erre, s a különös teremtmények nyomban szétszéledtek, hogy megkeressék azt, aki szólni merészelt. Tüstént meg is találták és a tisztás közepére vitték, ahol egy ősz öregember így szólt hozzá:
– Te voltál, aki a dal új sorát énekelted?
– Én voltam hát – felelte a púpos.
– El akarod-e adni ezt a sort?
– Eladnám szívesen, de inkább csak ajándékba, mert igencsak megtetszett a ti szép körtáncotok.
Az öregembernek kedvére volt a púpos felelete és a körben álló teremtmények is nevettek mind.
– Jól van hát – mondta az öreg -, jótett helyében jót várj. A verssorért cserébe megszabadítalak a púpodtól és a népem ad neked egy új zsákot!
Az öreg rátette a kezét a púpra, amely mindjárt el is tűnt. A többiek pedig adtak a volt púposnak egy zsákot és meghagyták neki, hogy csak akkor nyissa ki, ha már kivilágosodott. A vadász hálálkodva útra kelt, s ahogy felkelt a nap, kinyitotta a zsákot: teli volt az mindenféle kinccsel: arannyal, ezüsttel, drágakővel.
Másnap új házat vett magának, teli szép bútorokkal, új öltözet ruhát vásárolt, magára öltötte és elment a templomba, mert éppen vasárnap volt. Ott aztán összetalálkozott szintén púpos gazdag rokonával. Az persze majdnem hanyatt esett, mikor meglátta, mennyire megváltozott a sógora. Még jobban ámult, mikor megtudta, hogy a sógor nem csak a púpjától szabadult meg, hanem szegényből dúsgazdaggá is lett egyetlen éjszaka alatt. A vadász persze rendre elmesélte neki, miként történt vele ez a csoda.
A gazdag sógor akkor eldöntötte, hogy még több pénzt szerez és a púpjától is egyszer s mindenkorra megszabadul. Várt néhány napot, aztán bevetette magát a sűrűbe. Meghallotta ő is az éneklést, megtalálta a különös teremtményeket, akik egyre ugyanazt hajtogatták:
Hétfő és kedd, jön s elmegyen,
szerda, csütörtök, kedvesem.
A gazdag nem tudott uralkodni magán. Mindjárt így üvöltött bele az énekbe:
Péntek, szombat, vasárnap
egyedem-begyedem.
Mindenki elnémult. A különös teremtmények mindjárt rávetették magukat a gazdag púposra és a tisztás közepére cipelték, ahol az ősz öreg már várta. Mindjárt magából kikelve kiáltott rá:
– Ki mondta, hogy beleüsd az orrod abba, amihez semmi közöd, ostoba púpos? Nem tudod, hogy elvarázsolt ember nem akar tudni sem péntekről, mikor a Magasságos fia halt meg, sem szombatról, mikor a bűn fia pusztult el, sem vasárnapról, mikor feltámadott, aki soha meg nem hal? Nem tudtad? Akkor most megtudod! És, hogy el ne felejtsd soha, vidd magaddal ezt a púpot is, amit itt hagyott valaki és takarodj a szemem elől, míg kárt nem teszek benned!
Az öreg rátette a kezét a gazdag mellkasára, és azon nyomban megjelent rajta a púp, amit a vadász hagyott ott. Aztán alaposan megkergették a kapzsit, aki élete hátralévő részében két púppal élt, egyiket a hátán, másikat a mellén hordta, emlékeztetésül, hogy ne legyen olyan nagyravágyó.
A kisfiú, a szamár és a kutya
A kisfiú egy nap szamarával és kedvenc kutyájával fáért ment az erdőre. Mikor a sűrű közepére ért, összeszedett egy csomó tűzifát, ránézett a szamárra és így kiáltott:
– Ráteszem ezt a rakás tűzifát ennek a szamárnak a hátára!
A csacsi akkor visszanézett rá és így válaszolt:
– Persze, hogy nem te fogod vinni.
A kisfiú nagyon elcsodálkozott, hogy a szamár megszólalt, mindjárt futásnak is eredt, hogy számot adjon az apjának erről a csodáról. Alig kapott levegőt, mire hazaért, de azért így szólt:
– Apám, épp tűzifát szedtem az erdőben és mikor összegyűjtöttem egy rakományra valót, s azt mondtam, hogy fel fogom tenni a szamár hátára, erre az rámnézett és így szólt:
– Persze, hogy nem te fogod vinni.
Az apa végigmérte fiát és bizalmatlanul ezt mondta neki:
– Most már hazudozol is, fiam? Ki látott ilyen ostobaságot, az állatok nem tudnak beszélni!
Ebben a pillanatban a kutya, aki a fiúval együtt jött haza az erdőből, gazdája védelmére kelt:
– Igazat beszél, én is ott voltam és láttam mindent.
Szegény paraszt nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy a kutyát megszállta az ördög, fogta a fejszéjét, és felemelte, hogy lesújtson vele.
Akkor azonban még különösebb dolog történt. A fejsze remegni kezdett a kezében és reszketegen így szólt:
– Gazdám, vigyázz, még megharap ez a kutya!
A leveles állat
Ráunt a párduc arra, hogy a róka állandóan becsapja és elhatározta, hogy odacsalja az odújához. Elhíresztelte, hogy meghalt és lefeküdt a barlangja közepén, halottnak tettetve magát.
Minden erdei állat odajött, hogy megnézze a tetemet és örvendezzék. A róka is eljött, de bizalmatlanul csak messziről tekintgetett a tetem irányába. A többi állat háta mögül kiáltott:
– A nagyanyám, mikor meghalt, háromszor tüsszentett. A tüsszentés a halál igazi jele!
A párduc, hogy megmutassa, mennyire igazán meghalt, háromszor tüsszentett. A róka hahotázva futott el.
A párduc akkor, mérgében úgy határozott, hogy akkor fogja elkapni a rókát, mikor az inni megy. Szárazság volt abban az évben és csak egyetlen kis tó maradt, ahová inni járhattak az állatok. A párduc letelepedett a tó közelében és várta, hogy megjelenjék gyűlölt ellensége. A róka még soha nem volt ilyen szomjas. Három napig bírta, aztán eldöntötte, hogy valami cselhez folyamodik, hogy inni tudjon. Talált egy méhkast, kilyukasztotta és egész testét bekente mézzel. Aztán belehempergőzött az avarba, a levelek a bundájára tapadtak és egészen befedték. Akkor azonnal odament a tóhoz.
A párduc alaposan megnézte, s így szólt hozzá:
– Micsoda szerzet vagy te, soha még nem láttam ilyet?
– A leveles állat vagyok – felelte a róka.
– Akkor ihatsz.
A róka erre belemászott a vízbe és nagy élvezettel szürcsölni kezdte. A párduc csak nézte-nézte, bizalmatlanul, milyen sokat iszik ez a furcsa állat, mint aki napok óta nem jutott vízhez. Így szólt hozzá: –
– Mennyit iszol, leveles állat!
Közben azonban a víz megpuhította a mézet és a levelek elkezdtek leválni a róka testéről. Mikor a ravaszdi már eleget ivott, az utolsó levél is lejött róla, és a párduc végre felismerte ellenségét. Azonnal rávetette magát, de a róka gyorsabb volt, és kicsúszott a karmai közül.