Ladányi-Turóczy Csilla Brazil Népmese Fordításai

A most következő meséket nem mi fordítottuk, hanem Ladányi-Turóczy Csilla, de helyet kapnak a tárházunkban, elő lehet kapni őket, ha valakinek este mesélni támadna kedve. Valamivel rövidebbek, mint az eddigiek, de jópár van belőlük. Forrás: Palimpszeszt 24. szám

A pap és a kisfiú

Volt egyszer egy pap, aki egy nap a pusztaságban vándorolva nagyon megszomjazott. Meglátott egy kunyhót, odament és bekiáltott:

– Van itt valaki?

A kunyhóból kisfiú jött ki. A pap leült egy kőre és megkérdezte:

– Van valami innivaló, amivel meg tudnál kínálni, fiam?

A fiúcska bement a kunyhóba és egy limonádéval teli tökhéjat hozott ki. A pap jót húzott belőle, megtörölte a száját, majd kiitta az egészet.

– Van még belőle? – kérdezte.

A kisfiú újra bement és hozott még egy adagot. A pap furcsállotta a dolgot, de nem szólt semmit, csak szépen felhajtotta az italt. Utána azonban így szólt a fiúhoz:

– Mondd csak, nem fog haragudni anyád, hogy ennyi limonádét adtál?

– Miért haragudna – felelte a fiú -, ebből ő már a döglött csótány miatt nem akart inni.

A pap erre felugrott és a földhöz vágta a tökhéjat, mely ezer darabra tört:

– Te, ördögfajzat, miért nem mondtad ezt előbb?

– Na, most aztán tényleg jól elnadrágolnak majd – pityeredett el a kisfiú -, az atya eltörte a nagyi bilijét!

A repedt vödör

Volt egyszer egy rúdon függő vödör. A rúd másik végén a testvére lógott és mind a ketten vízszállításra szolgáltak. Uruk, a vízhordó rabszolga, mindennap lement a forráshoz, megtöltötte a vödröket, és lassan felmászott velük a hegyre, ahol gazdája lakott.

A vödör azonban, melyről mesénk szól, egy nap megrepedt és attól fogva a forrástól a házig lassan-lassan csordogált belőle a víz. Nagyon szégyellte magát, de nem tehetett semmit. Így ment ez napról napra. Ura, a vízhordó rabszolga aztán észrevette, hogy a vödör mennyire szomorú, és így szólt hozzá:

– Kedves vödröm, mi bajod?

– Jaj, édes gazdám, nem szolgállak én téged olyan jól, mint szeretném. Megrepedt az oldalam, és míg a forrástól a házig érünk, csak csorog, csorog belőlem a víz. Bezzeg testvérem, a tökéletes vödör, minden csepp vizet megtart magában!

– Egyet se búsulj, szolgám – felelte a vízhordó -, csak nézd meg alaposan az utat, mikor felfelé tartunk.

A repedt vödör így is tett. Azon az oldalon, ahol ő csorgatta a vizet, gyönyörű virágok nyíltak, míg a tökéletes vödör oldalán pusztaság volt. Fent a háznál így szólt hozzá a gazdája:

– Még mindig szomorú vagy, kis vödör? Láthatod, hogy nagy szolgálatot teszel nekem repedten is, hiszen, amíg felfelé jövünk, mindennap megöntözöd a virágokat, melyek uram gyönyörűségére szolgálnak.

A repedt vödör attól fogva nem szomorkodott.

Az arany fülbevalós kislány

Volt egyszer egy kislány, akivel nagyon szigorúan bánt az édesanyja. Egyetlen ajándékot adott neki életében, egy pár arany fülbevalót. A kislány mindennap elment a kútra vízért és ilyenkor levetette és a kút kávájára rakta a fülbevalót, nehogy az beleessen a vízbe. Mikor megtöltötte a vödröt, újra feltette a fülbevalóját és hazament.

Egy nap azonban a kútkáván felejtette a függőket és ezt csak akkor vette észre, mikor már majdnem hazaért. Rohant vissza, hogy megkeresse, de már késő este volt, és helyette egy zsákos embert talált ott: az megragadta a kislányt, és így szólt hozzá:

– Beteszlek ebbe a zsákba, és ahányszor rád ütök a botommal, ezt a dalt kell énekelned:

Éneklő zsákocska vagyok,
ha reám ütnek, dalolok.

Ha nem énekelsz, nem kapsz enni.

Szegény kislány mit tehetett volna, meglapult a zsákban, és ahányszor az ember ráütött, elénekelte a kis dalt:

Éneklő zsákocska vagyok,
ha reám ütnek, dalolok.

A gonosz ember házról házra járt és ezzel a mutatvánnyal szórakoztatta a falusiakat, akik egy-két garassal vagy néhány falat kenyérrel jutalmazták. A kislány bent a zsákban egyre gyengébb és betegebb lett, mert ugyan soha nem tagadta meg az éneklést, az ember nagyon keveset adott neki enni.

Úgy esett, hogy egy nap az ember éppen a kislány anyjának házába tévedt. Mikor eljött az éneklés ideje, a lány, aki felismerte nővérei hangját, így dalolt:

Éneklő zsákocska vagyok,
fülönfüggőkért pusztulok.

Amint meghallották ezt a nővérei, tüstént rájöttek, hogy elveszett húguk bújik meg a zsákban. Eldöntötték tehát, hogy ott marasztalják és alaposan leitatják az embert. Mikor végre elaludt, kivették a zsákból gyenge testvérüket, és helyébe trágyát tettek.

Másnap az ember fogta a zsákját, hálálkodva elköszönt a családtól és a következő házba bekopogva megint csak ráütött a zsákra, hogy azt éneklésre bírja. A zsák azonban néma maradt. A háziak kikergették a csalót az utcára, az meg, ahogy a falu szélére ért, kibontotta a zsákot és belenyúlt, hogy alaposan elverje a kislányt. De könyékig trágyás lett csupán.

A két púpos sógor

Volt egyszer, hol nem volt, két púpos sógor, az egyik gazdag, a másik szegény. A faluban mindenki csúfolta a szegényt, de a gazdagot soha meg nem szólták, mintha észre sem vették volna a púpját,. A szegény púpos nagy nyomorúságban élt. Vadász volt, s egy nap, mikor az erdőben semmit nem sikerült elejtenie, nem érezvén kedvet a hazatérésre, úgy döntött, a sűrűben készít szállást magának. Majdnem elaludt már, mikor hallja, hogy messziről egy dal hangzik fel, mintha egyszerre sokan énekelnének. Elindult a hang irányába, ment, mendegélt, s mikor már igen messzire ért, egy tisztást vett észre, amelyet beragyogott a holdfény. A tisztáson körtáncot járt egy csomó különös teremtmény, mindnek drágakőből volt a ruhája, s ettől úgy fénylettek, hogy a kis púposnak belekáprázott a szeme. A teremtmények egymás kezét fogva énekeltek, de mindig csak ugyanazt a két verssort:

Hétfő és kedd, jön s elmegyen,
hétfő és kedd, jön s elmegyen.

A szegény púpos reszketett a félelemtől, s jól elbújt, nehogy észrevegyék. Hosszú órákig hallgatta az éneklést, s mikor már sokkal nyugodtabb volt és a félelme is elpárolgott, egyszer csak így rögtönzött új szöveget a dallamnak:

Hétfő és kedd, jön s elmegyen,
szerda, csütörtök, kedvesem.

Nagy csönd lett erre, s a különös teremtmények nyomban szétszéledtek, hogy megkeressék azt, aki szólni merészelt. Tüstént meg is találták és a tisztás közepére vitték, ahol egy ősz öregember így szólt hozzá:

– Te voltál, aki a dal új sorát énekelted?

– Én voltam hát – felelte a púpos.

– El akarod-e adni ezt a sort?

– Eladnám szívesen, de inkább csak ajándékba, mert igencsak megtetszett a ti szép körtáncotok.

Az öregembernek kedvére volt a púpos felelete és a körben álló teremtmények is nevettek mind.

– Jól van hát – mondta az öreg -, jótett helyében jót várj. A verssorért cserébe megszabadítalak a púpodtól és a népem ad neked egy új zsákot!

Az öreg rátette a kezét a púpra, amely mindjárt el is tűnt. A többiek pedig adtak a volt púposnak egy zsákot és meghagyták neki, hogy csak akkor nyissa ki, ha már kivilágosodott. A vadász hálálkodva útra kelt, s ahogy felkelt a nap, kinyitotta a zsákot: teli volt az mindenféle kinccsel: arannyal, ezüsttel, drágakővel.

Másnap új házat vett magának, teli szép bútorokkal, új öltözet ruhát vásárolt, magára öltötte és elment a templomba, mert éppen vasárnap volt. Ott aztán összetalálkozott szintén púpos gazdag rokonával. Az persze majdnem hanyatt esett, mikor meglátta, mennyire megváltozott a sógora. Még jobban ámult, mikor megtudta, hogy a sógor nem csak a púpjától szabadult meg, hanem szegényből dúsgazdaggá is lett egyetlen éjszaka alatt. A vadász persze rendre elmesélte neki, miként történt vele ez a csoda.

A gazdag sógor akkor eldöntötte, hogy még több pénzt szerez és a púpjától is egyszer s mindenkorra megszabadul. Várt néhány napot, aztán bevetette magát a sűrűbe. Meghallotta ő is az éneklést, megtalálta a különös teremtményeket, akik egyre ugyanazt hajtogatták:

Hétfő és kedd, jön s elmegyen,
szerda, csütörtök, kedvesem.

A gazdag nem tudott uralkodni magán. Mindjárt így üvöltött bele az énekbe:

Péntek, szombat, vasárnap
egyedem-begyedem.

Mindenki elnémult. A különös teremtmények mindjárt rávetették magukat a gazdag púposra és a tisztás közepére cipelték, ahol az ősz öreg már várta. Mindjárt magából kikelve kiáltott rá:

– Ki mondta, hogy beleüsd az orrod abba, amihez semmi közöd, ostoba púpos? Nem tudod, hogy elvarázsolt ember nem akar tudni sem péntekről, mikor a Magasságos fia halt meg, sem szombatról, mikor a bűn fia pusztult el, sem vasárnapról, mikor feltámadott, aki soha meg nem hal? Nem tudtad? Akkor most megtudod! És, hogy el ne felejtsd soha, vidd magaddal ezt a púpot is, amit itt hagyott valaki és takarodj a szemem elől, míg kárt nem teszek benned!

Az öreg rátette a kezét a gazdag mellkasára, és azon nyomban megjelent rajta a púp, amit a vadász hagyott ott. Aztán alaposan megkergették a kapzsit, aki élete hátralévő részében két púppal élt, egyiket a hátán, másikat a mellén hordta, emlékeztetésül, hogy ne legyen olyan nagyravágyó.

A kisfiú, a szamár és a kutya

A kisfiú egy nap szamarával és kedvenc kutyájával fáért ment az erdőre. Mikor a sűrű közepére ért, összeszedett egy csomó tűzifát, ránézett a szamárra és így kiáltott:

– Ráteszem ezt a rakás tűzifát ennek a szamárnak a hátára!

A csacsi akkor visszanézett rá és így válaszolt:

– Persze, hogy nem te fogod vinni.

A kisfiú nagyon elcsodálkozott, hogy a szamár megszólalt, mindjárt futásnak is eredt, hogy számot adjon az apjának erről a csodáról. Alig kapott levegőt, mire hazaért, de azért így szólt:

– Apám, épp tűzifát szedtem az erdőben és mikor összegyűjtöttem egy rakományra valót, s azt mondtam, hogy fel fogom tenni a szamár hátára, erre az rámnézett és így szólt:

– Persze, hogy nem te fogod vinni.

Az apa végigmérte fiát és bizalmatlanul ezt mondta neki:

– Most már hazudozol is, fiam? Ki látott ilyen ostobaságot, az állatok nem tudnak beszélni!

Ebben a pillanatban a kutya, aki a fiúval együtt jött haza az erdőből, gazdája védelmére kelt:

– Igazat beszél, én is ott voltam és láttam mindent.

Szegény paraszt nagyon megijedt, mert azt hitte, hogy a kutyát megszállta az ördög, fogta a fejszéjét, és felemelte, hogy lesújtson vele.

Akkor azonban még különösebb dolog történt. A fejsze remegni kezdett a kezében és reszketegen így szólt:

– Gazdám, vigyázz, még megharap ez a kutya!

A leveles állat

Ráunt a párduc arra, hogy a róka állandóan becsapja és elhatározta, hogy odacsalja az odújához. Elhíresztelte, hogy meghalt és lefeküdt a barlangja közepén, halottnak tettetve magát.

Minden erdei állat odajött, hogy megnézze a tetemet és örvendezzék. A róka is eljött, de bizalmatlanul csak messziről tekintgetett a tetem irányába. A többi állat háta mögül kiáltott:

– A nagyanyám, mikor meghalt, háromszor tüsszentett. A tüsszentés a halál igazi jele!

A párduc, hogy megmutassa, mennyire igazán meghalt, háromszor tüsszentett. A róka hahotázva futott el.

A párduc akkor, mérgében úgy határozott, hogy akkor fogja elkapni a rókát, mikor az inni megy. Szárazság volt abban az évben és csak egyetlen kis tó maradt, ahová inni járhattak az állatok. A párduc letelepedett a tó közelében és várta, hogy megjelenjék gyűlölt ellensége. A róka még soha nem volt ilyen szomjas. Három napig bírta, aztán eldöntötte, hogy valami cselhez folyamodik, hogy inni tudjon. Talált egy méhkast, kilyukasztotta és egész testét bekente mézzel. Aztán belehempergőzött az avarba, a levelek a bundájára tapadtak és egészen befedték. Akkor azonnal odament a tóhoz.

A párduc alaposan megnézte, s így szólt hozzá:

– Micsoda szerzet vagy te, soha még nem láttam ilyet?

– A leveles állat vagyok – felelte a róka.

– Akkor ihatsz.

A róka erre belemászott a vízbe és nagy élvezettel szürcsölni kezdte. A párduc csak nézte-nézte, bizalmatlanul, milyen sokat iszik ez a furcsa állat, mint aki napok óta nem jutott vízhez. Így szólt hozzá: –

– Mennyit iszol, leveles állat!

Közben azonban a víz megpuhította a mézet és a levelek elkezdtek leválni a róka testéről. Mikor a ravaszdi már eleget ivott, az utolsó levél is lejött róla, és a párduc végre felismerte ellenségét. Azonnal rávetette magát, de a róka gyorsabb volt, és kicsúszott a karmai közül.

Raposa e onsa

Mese: Óriásföld Szökőkútja

Élt réges-régen egy vak király. Összehívta országa összes orvosát, de egyikük sem tudott rajta segíeni. Nem volt egyetlen egy se, aki vissza tudta volna adni a király látását. Egy napon aztán egy öregasszony érkezett a palotához és így szólt a kapuban álló őrhöz:

– Váltanék egy szót a vak királlyal. Tudok egy gyógymódot a vakságára!

Az őr a király színe elé vezette az öregasszonyt. A király a királyi trónuson ült, fején a királyi koronával, de királyi arca szomorú volt, mert letakart, vak szemei nem láthatták a palota ablakából, ahogy a nap ragyog a mélykék óceán felett, nem láthatták az udvar urait és hölgyeit előkelő lila, ezüst és arany ruháikban és nem látthata királynője szépségét sem.

– Királyi felség! – kezdte az öregasszony, midőn mélyen meghajolt az uralkodó előtt – Csak egy dolog van a világon, ami visszaadhatja szemed világát, ez pedig annak a szökőkútnak a víze, amit Óriásföldön találni. Mosd le szemeidet ezzel a vízzel és látásod visszatér majd!

– Hogyan szerezhetném meg ezt a csodás vizet? – kérdezte a király. – Óriásföld messze van a királyságomtól és nem tudom oda az utat. – A király, a királyné és az egész udvartartás izgatottan várta az öregasszony válaszát.

– Felségednek egy erős flottát kell építtetnie, ami felhajózhat a nagy folyón, ami Óriásföldön folyik. – mondta – Az expedíciót egy oroszlánszívű királyfinak kell vezetnie, mert megannyi veszély fog rájuk leselkedni az út során! Óriásföld Szökőkútja egy magas, sziklás hegy csúcsán áll és csak egy olyan bátor királyfi érheti el, aki az úton nem néz se jobbra, se balra. Hatalmas óriások állnak az út mentén és azonnal rabul ejtik azt, aki nem előre néz. A hegy csúcsán a szökőkutat pedig egy sárkány őrzi. Csak akkor lehet a vízhez jutni, mikor a sárkány alszik. Számtalan királyfi próbálkozott már, de mind elbukott. Ha találsz egy elég bátor királyfit, aki feljut a hegycsúcsra, az találni fog ott egy anyókát, aki majd elmondja neki a sárkány ébren van-e vagy alszik.

Óriásföld Szökőkútja

Azzal az öregasszony távozott a palotából. A király megfogadta a tanácsát és elküldetett a három fiáért, majd elmondta nekik is a hallottakat.

– Apám! Bátor vagyok és bölcs. – mondta a legidősebb királyfi. – Majd én elmegyek a küldetésre. Hozok neked a Óriásföld Szökőkútjának vizéből és meggyógyítom a szemedet.

A király elrendelte a hatalmas flotta elkészítését az expedícióra. Rengeteg pénzt adott a fiának a felkészülésre. Az egész ország a küldetés előkészítésén fáradozott.

A királyfi ültetett egy narancsfát a királyi kertbe és így szólott öccséhez, a középső királyfihoz:

– Figyeld ezt a fát! Ha a levelei elhervadnak, akkor valami baj történt velem. Akkor gyere utánam segíteni!

A királyfi tele zsebbel és egy hatalmas flottával indult útnak. Megannyi kikötőben megálltak útközben és mivel a királyfi igencsak szerette a szerencsejátékot, mire Óriásföldre ért, minden pénze elfogyott. Miután felhajózott a nagy folyón, meglátta a hatalmas hegyet. Magához vett egy kulacsot a víznek, majd útra kélt, lassan haladva felfelé a hegyen, végig csak előre nézve.

Egyhamar óriások hangját hallotta üvölteni. Szeme sarkából látta is az óriásokat. Megfeledkezett róla, hogy nem nézhet se jobbra, se balra és amint oldalra pillantott, egy óriás egyből foglyul ejtette.

– A rabszolgám leszel örökké és tovább, hacsak nincs nálad elég pénz, hogy megváltsd a szabadságod! – de a királyfinak nem volt pénze.

Otthon, a királyi kertben, a narancsfa levelei hervadni kezdtek és a középső királyfi, amikor ezt észrevette a király elé járult.

– Apám! Tudom, hogy bátyám bajban van, utána kell mennem segíteni!

A király újabb hatalmas flottát építtetett és még több aranyat adott a középső királyfinak, mint a másiknak. Az egész királyság igyekezett a munkával, hogy minél hamarabb útnak indulhasson.

A királyfi a kertben egy citromfát ültetett és így szólott a legfiatalabb testvérhez:

– Figyeld ezt a fát! Ha a levelei elhervadnak, akkor valami baj történt velem. Akkor gyere utánam segíteni!

A királyfi tele zsebbel és egy hatalmas flottával indult útnak. Megannyi kikötőben megálltak útközben és mivel a királyfi igencsak szerette a mulatságokat, mire Óriásföldre ért, minden pénze elfogyott. Miután felhajózott a nagy folyón, meglátta a hatalmas hegyet. Magához vett egy kulacsot a víznek, majd útra kélt, lassan haladva felfelé a hegyen, végig csak előre nézve.

Egyhamar óriások hangját hallotta üvölteni. Szeme sarkából látta is az óriásokat. Mégsem nézett se jobbra, se balra. Egyszercsak meghallotta testvére hangját, aki egy óriás rabságában jajveszékelt.

Megfeledkezett róla, hogy nem nézhet se jobbra, se balra és amint oldalra pillantott, egy óriás egyből foglyul ejtette.

– A rabszolgám leszel örökké és tovább, hacsak nincs nálad elég pénz, hogy megváltsd a szabadságod! – de a királyfinak nem volt pénze.

Otthon, a királyi kertben, a citromfa levelei hervadni kezdtek és a legifjabb királyfi, amikor ezt észrevette a király elé járult.

– Apám! Tudom, hogy bátyám bajban van, utána kell mennem segíteni!

– Jajj fiam, hisz még csak gyerek vagy. Hogy járhatnál sikerrel ott, ahol két bátyád elbukott?

A királyfi könyörgött apjának, aki végül újabb hatalmas flottát építtetett és maradék aranyát a legkisebb fiának adta. A királyfi egyetlen kikötőben sem állt meg Óriásföldig. Miután felhajózott a nagy folyón, meglátta a hatalmas hegyet. A fülébe gyapotot tömött, magához vett egy kulacsot a víznek, majd útra kélt, lassan haladva felfelé a hegyen, végig csak előre nézve. Nem hallotta se az óriásokat, sem a testvérei jajveszékelését, ahogy az óriások náspángolták őket. Végül megérkezett a hegy csúcsára, ahol egy öregasszonnyal találkozott. Kivette hát a gyapotot a füleiből.

– Épp időben érkeztél. – mondta az öregasszony – A sárkány most alszik.

Az anyóka segített a királyfinak megtölteni a varázsvízzel a kulacsát, majd így szólt: – A sárkány, ami a szökőkutat őrzi egy elvarázsolt hercegkisasszony. Soha senki nem jutott el még idáig, de most, hogy eljöttél, az átok egy év és egy nap múlva meg fog törni. Gyere vissza akkor és kérd meg a kezét! – az anyóka egy gyűrűt adott a királyfinak és a királyfi is adott egyet sajátjai közül az anyókának.

– Ha az átok megtört, húzd a királylány ujjára a gyűrűmet. Egy év múlva visszatérek. -mondta a királyfi és elindult visszafelé a vízzel. Félúton szembetalálkozott testvéreivel:

– Éljen! Elhoztad a vizet ami meggyógyítja atyánkat. – örvendeztek – Ha van nálad elég pénz, akkor kifizetheted értünk a váltságdíjat, hogy visszatérhessünk a királyságba.

– A zsebem még mindig tele arannyal. Megváltom hát a szabadságotokat, gyertek velem!

Miközben lefele vitorláztak a nagy folyón, a két idősebb testvér tervezgetni kezdett. Így szólt az egyik a másikhoz:

– Hogyan hagyhatnánk, hogy a király azt hallja, hogy mi elbuktunk, a legifjabb pedig sikerrel járt? Nem hagyhatjuk, hogy megtudja, hogy elköltötöttük az összes pénzét! Tegyük ki a partra, aztán menjünk haza a varázsvízzel és ha a király meggyógyult, élvezzük ki a háláját és éljünk boldogan míg meg nem halunk!

Így is tettek. Amikor a legifjabb királyfi elaludt, egy csónakkal kivitték a partra és otthagyták. Amikor felébredt, hosszú kóborlás után egy szegény halászembernél talált menedékre, akinél munkába állt.

Odahaza a király látása visszatért Óriásföld Szökőkútjának vizétől. A két idősebb királyfi mindenféle érdemrendeket kaptak, de az egész királyság gyászolta a legfiatalabbat, aki elveszett az úton. A király és a királynő sosem adták fel a reményt, hogy egyszer majd hazatér hozzájuk legkisebb fiuk. A királynő minden nap kikészítette a királyfi ruháit, hogy ha az egyszer hazatér, tiszta ruhába öltözhessen.

Hamar elrepült egy év és egy nap. A hatalmas sárkány elhagyta a szökőkutat és visszaváltozott királylánnyá. Az anyókával együtt várták a királyfi jöttét, de az nem jelent meg, ahogy ígérte. – Valami szörnyűség történhetett, hogy nem jött el. – mondta az anyóka – Olyan fiú volt, aki biztos nem szegte volna meg a szavát.

Az anyóka és a hercegnő, ujján a királyfi gyűrűjével, elmentek a király palotájához. Amikor a király meghallgatta őket maga elé hivatta a két fiát. Azok bevallották, hogy mit is tettek. A király tömlöcbe vetette őket.

A király és a királynő és az egész udvar a leggyorsabb hajóikon útnak indultak és kikötöttek ott, ahol a két gonosz testvére partra tette a királyfit. Az anyóka és a hercegnő, ujján a királyfi gyűrűjével is velük mentek. Sok-sok keresgélés után végül megtalálták a halász kunyhóját és benne a királyfit is.

A király és a királynő és az egész udvar örömkönnyekben tört ki, hogy életben találták a szeretett királyfit. A királynő, aki magával vitte a fia kedvenc ruháját, átöltöztette a királyfit aranyba és selyembe. Bár a ruhák szűkek és rövidek voltak, hiszen egy év alatt sokat nőtt a fiú, de így is nagyon csinos volt, amikor megkérte a szépséges királylány kezét.

A halász is jól meglepődött. Nem is gondolta, hogy a király fia az, aki neki dolgozik, akivel megosztja a kunyhóját.

– Lehet hogy királyfi, de annyi biztos, hogy ő volt a legszorgalmasabb fiú, aki valaha nekem dolgozott. – mondta a halász

– Valóban királyfi, és olyan nagyszerű, hogy ő fog uralkodni országunk felett, ha én már nem leszek. – mondta a király, miközben áldását adta az ifjú párra. Hetedhét országra szóló lakodalmat csaptak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.

Mese: Hogyan Veszíette El a Nyúl a Farkát?

Egyszer régen, réges-régen, a nyúlnak hosszú volt a farka, a macskának pedig nem is volt. A macska mindig irigykedve nézte a nyúl szép hosszú farkát. Pont olyan volt, amilyet ő is szeretett volna magának.

A nyúl mindig is gondatlan, megfontolatlan kis állatka volt. Mikor aludni tért az egyik éjjel és vackából kilógott hosszú, csodálatos farka, éppen arra járt Cica Úrnő és egy éles késsel lemetszette a nyúl farkát. Fürgén magához varrta a szerzeményét. Ekkor ébredt fel a nyúl és meglátta mi történt.

– Nem gondolod, hogy rajtam sokkal jobban mutat? – kérdezte Cica Úrnő.

– Valóban. Nagyon passzol hozzád. – felelte a nagylelkű, önzetlen nyúl – Nekem amúgy is egy kicsit túl hosszú volt. Tudod mit? Tartsd csak meg és cserébe add nekem azt a jó éles kést!

A macska odaadta a nyúlnak a kést, aki elindult vele az erdőbe.

– Elvesztettem a farkamat, de szereztem egy kést. – morfondírozott – Majd szerzek egy új farkat, vagy valamit, ami éppen olyan jó!

Sokáig szökdécselt, át az erdőn, keresztül-kasul, míg végül találkozott egy öreg bácsikával. A bácsika éppen kosarakat font kákából, amit a fogával rágott ketté. Elgondolkozva nézett a nyúlra, akinek egy kés volt a szájában.

– Kedves kis nyuszi! Nem adnád nekem kölcsön azt a kést? Olyan nehéz a kákát kettéharapni!

A  nyúl odaadta neki a kést. A bácsika dolgozni kezdett vele, aztán hirtelen csatt, kettétört a kés.

– Jajj! Jajj! – kiabált elkeseredetten a nyúl. – Eltörted a szép új késemet. Mihez kezdjek most?

A bácsika bocsánatot kért a nyúltól, elmondta, hogy nem szándékosan törte el a kést. Eztán így szólt a nyúl:

– Egy törött késsel nem tudok mit kezdeni, de neked talán még jó lesz valamire. Tudod mit? Tartsd csak meg és cserébe add nekem az egyik kosaradat!

A bácsika odaadta a nyúlnak a kosarat, aki elindult vele az erdőbe.

– Elvesztettem a farkamat, de szereztem egy kést. Elvesztettem a késemet, de szereztem egy kosarat. – morfondírozott – Majd szerzek egy új farkat, vagy valamit, ami éppen olyan jó!

Sokáig szökdécselt, át az erdőn, keresztül-kasul, míg végül egy tisztásra ért. A tisztáson egy nénike éppen salátafejeket szedett, amiket a kötényébe gyűjtött. Elgondolkozva nézett a nyúlra, akinél egy kosár volt.

– Kedves kis nyuszi! Nem adnád nekem kölcsön azt a kosarat?

A  nyúl odaadta neki a kosarat. A nénike pakolni kezdett bele, aztán hirtelen csatt, leszakadt a kosár alja.

– Jajj! Jajj! – kiabált elkeseredetten a nyúl. – Eltörted a szép új kosaramat. Mihez kezdjek most?

A nénike bocsánatot kért a nyúltól, elmondta, hogy nem szándékosan törte el a kosarat. Eztán így szólt a nyúl:

– Egy törött kosárral nem tudok mit kezdeni, de neked talán még jó lesz valamire. Tudod mit? Tartsd csak meg és cserébe adj nekem egy pár fej salátát!

A nénike odaadta a nyúlnak a pár fej salátát, aki elindult vele az erdőbe.

– Elvesztettem a farkamat, de szereztem egy kést. Elvesztettem a késemet, de szereztem egy kosarat. Elvesztettem a kosarat, de szereztem pár fej salátát. – morfondírozott és közben rettentően megéhezett. A saláta nagyon illatos volt, ezért az egyikbe beleharapott. Ez volt a legfinomabb étel, amit valaha is evett!

– Elvesztettem a farkamat, de nem érdekel! Találtam valamit, amit ezerszer jobban szeretek! – kiáltott boldogan és falni kezdte a salátát.

Attól a naptól kezdve a nyúlnak nincs farka. Sőt, olyan nyúl sincs azóta, akit zavarna, hogy nincs farka. És azóta mindmáig nincs olyan nyúl, aki ne szeretné a salátát és ne lenne tökéletesen boldog, ha annyi salátát ehet, amennyit csak akar.

Hogyan Veszíette El a Nyúl a Farkát?

Mese: A Források Hercegnője

Egyszer, réges-régen, élt egy gyönyörű óriásleány a Nagy Folyóban. A Hold Óriás udvarolt neki és el is nyerte szerelmét. Egy gyönyörű palotát épített neki ott, ahol a Nagy Folyó a tengerbe ömlik, csodásan faragott gyöngyházból és arannyal, ezüsttel, nomeg drágakövekkel díszítette. Soha azelőtt nem volt még a világon óriásnak vagy óriásnőnek ilyen meseszép palotája.

Mikor megszületett a Hold Óriás és a Nagy Folyó Óriásnőjének a leánya, az óriások úgy döntöttek, legyen ő minden forrás hercegnője és uralja az összes folyót és tavat. A szemei úgy ragyogtak, mint a holdsugár, a mosolya pedig mint a holdfény tükre a tavak vizén. Ereje a Nagy folyó ereje volt és gyorsasága a nagy folyó gyorsasága.

Ahogy a források szépséges hercegnője idősebb lett, egyre több udvarlója érkezett szerenádot zengeni neki a gyöngyház-palota ablaka alá, de egyikük sem nyerte el a szívét. Olyan boldog volt, hogy a palotában élhet az édesanyjával, hogy nem is foglalkoztatták az udvarlók. Soha még lány nem szerette úgy az anyját, ahogy a Források Hercegnője szerette a Nagy Folyó Óriásnőjét.

Utoljára a Nap Óriás érkezett szerelmet vallani a Források Hercegnőjének. A Nap Óriás ereje tíz mási kérőével ért fel. Annyira hatalmas volt, hogy elnyerte a hercegnő szívét.

Amikor megkérte a lány kezét és hogy költözzön vele a saját palotájába a Források Hercegnője így szólt hozzá: – Óh, Nap Óriás, annyira csodás és erős vagy! Sokkal jobban szeretlek, mint bármelyik másik kérőmet, aki valaha a palotám ablaka alatt énekelt. De anyámat is szeretem, Nem mehetek el veled, őt hátrahagyva. Megszakadna a szívem.

A Nap Óriás újra és újra szerelmett vallott, és sokat mesélt a hercegnőnek a csodás palotájáról, ahol boldogan élhetnének együtt, mint király és királynő. Végül a Források Hercegnője úgy döntött, vele tart és az év kilenc hónapjában a Nap Óriással fog élni, de minden évben három hónapra visszatér oda, ahol a Nagy Folyó a tengerbe ömlik, a gyöngyház-palotába,  hogy együtt legyen édesanyjával, a Nagy Folyó Óriásnőjével.

A Nap Óriás végül beleegyezett ebbe és összeházasodtak. Lakodalmuk hét nap és hét éjszaka tartott, aztán a Források Hercegnője vele ment a palotájába.

Ahogy megyegyeztek, a Források Hercegnője minden évben három hónapra visszatért az anyjához, oda, ahol a Nagy Folyó a tengerbe ömlik, a gyöngyház-palotába. Minden évben három hónapig a folyók újra daloltak, ahogy szaladtak medrükben. Minden évben három hónapig a tavak tükre ragyogott a napsütésben, ahogy szívük örömtől duzzadt.

Amikor a Források Hercegnőjének kisfia született, a hercegnő úgy döntött, elviszi, megmutatja anyjának, a Nagy Folyó Óriásnőjének. De a Nap Óriás ebbe nem egyezett bele. Megtiltotta a fiúnak, hogy elhagyja a palotát. Sok kérlelés és könyörgés után sem engedett, így a Források Hercegnője bánatosan útnak indult egyedül, gyermekét a legjobb dajkákra bízva, akiket talált.

Nagy Folyó Óriásnője úgy hitte, leánya nem fogja tudni meglátogatni, így a gyöngyház-palota, anyai szíve, a folyók és a tavak is a látogatás nélkül kell élniük tovább mindennapjaikat. Elindult hát, hogy megöntözze a földeket. A Földek egyik óriása ekkor foglyul ejtette.

Mikor a Források Hercegnője megérkezett  oda, ahol a Nagy Folyó a tengerbe ömlik, a csodásan faragott gyöngyház-palotához, arannyal, ezüsttel, nomeg drágakövekkel díszítve, senkit sem talált otthon. Szobáról szobára szaladt: – Jajj édesanyám, hol vagy? Merre rejtőzöl előlem?

Válasz nem jött, csak a saját hangja visszhangzott a gyöngyház-palota falai között. Minden szoba elhagyatott volt.

Kiszaladt a palotából és magához hívta a folyó halait. – Óh, folyó halai, láttátok-e édes anyámat?

Megszólította a tenger homokját: – Óh, tenger homokja, láttad-e drága anyámat?

Faggatta a partok kagylóit: – Óh, partok kagylói, láttátok-e szeretett anyámat?

Nem jött válasz. Senki sem tudta, hol van a Nagy Folyó Óriásnője.

A Források Hercegnője úgy elkeseredett, hogy a szíve majd’ megszakadt. Aggodalmában bejárta a földeket, aztán a Nagy Szél házához ment. A Nagy Szél Óriása messze járt, de atyja, a Vén Tél otthon volt, és nagyon megsajnálta a Források Hercegnőjét.

– Biztos vagyok, hogy a fiam meg fogja találni édesanyádat. – mondta megnyugtatóan. – Hamarosan hazaér napi teendőiből.

A Nagy Szél Óriása szörnyen dühösen tért haza. Viharzott, tombolt, mindent elfújt, amit csak látott. Apja elrejtette előle a lányt egy szobácskába, nehogy baja essék. Miután a Nagy Szél Óriás megvacsorázott, jobb kedvre derült. Ekkor kérdezte meg az apja, a Vén Tél:

– Óh, fiam, ha egy vándorló hercegnő jönne erre, hogy kérdezzen tőled, miképpen tennél?

– Hát felelnék a kérdéseire lehjobb tudásom szerint.

Az apja kinyitotta a szoba ajtaját és a Források Hercegnője előlépett. Hosszú vándorlása és bánata dacára még így is gyönyörű volt gyöngyökkel és gyémántokkal hímzett zöld ruhájában. Térdre borult a Nagy Szél Óriása előtt. – Nagy szél Óriása. – kezdte, miközben az óriás felsegítette – Én a Nagy Folyó Óriásnőjének leánya vagyok. Elvesztettem édesanyámat. Már mindenhol kerestem, most eljöttem hozzád segíségért. El tudod nekem mondani, hogy merre találom?

– Édesanyádat egy föld óriás ejtette rabul. Éppen tegnap jártam arra. Szívesen veled tartok és segítek neked kiszabadítani őt. Induljunk is!

A Nagy szél Óriása vissza vitte a Források Hercegnőjét a földre sebes paripáin, aztán megostromolta a föld óriás kastélyát, aki fogságban tartotta a Nagy Folyó Óriásnőjét. Eközben a Források Hercegnője a falak alatt, titokban alagutat ásott ki a tömlöchöz. Képzelheted, az anyja mennyire örült neki, mikor meglátta!

Mikor a hercegnő kivezette a kastály tömlöcéből édesanyját, megköszönte a Nagy Szél Óriásának a segíségét. Aztán hazasiettek oda, ahol a Nagy Folyó a tengerbe ömlik, a csodásan faragott gyöngyház-palotába, arannyal, ezüsttel, nomeg drágakövekkel díszítve.

Mire visszaértek, a folyók kiszáradtak. A Források Hercegnője ekkor jött rá, hogy sokkal tovább maradt távol, mint három hónap. Egy éven és egy évszakon át volt távol. Elbúcsúzott hát anyjától és hazasietett.

Míg a Források Hercegnője távol volt, a Nap Óriás egyre dühösebb lett. Egy idő után oly haragos volt, hogy elvett egy másik hercegnőt. Az új felesége szélnek engedte a dajkákat és úgy bánt a Források Hercegnőjének fiával, mintha szolga lenne.

Mikor amaz rájött, hogy mi történt, megszöktette a fiát a Nap Óriás palotájából és elrejtőztek a tenger mélyén. Ott annyira sírt,  hogy a vizek emelkedni kezdtek. Olyan magas lett az ár, hogy elérte a Nap Óriás palotáját is. Negyven napig takarta el a palotát az ár, majd mikor a víz visszavonult, a Nap Óriás megértette, hogy soha többé nem láthatja a Hercegnőt.

Fiuk felcseperedett és az Eső óriása lett. Azóta az esős évszakban záporokkal áztatja a földet,  úgy zokogva, ahogy az anyja sírt, amikor elvesztette szerelmét, a Nap Óriást.

A Források Hercegnője

Mese: Hogyan Jött az Éj?

Sok-sok évvel ezelőtt, az idők kezdetén, amikor a világ keletkezett, még nem volt éjszaka. Állandóan nappal volt. Senki se hallott még a napkeltéről vagy az alkonyatról, se a csillagfényről, se a holdsugárról. Nem voltak éjszakai madarak, állatok és éjjeli virágok sem. Nem nyúltak meg az árnyékok és nem volt lágy esti szellő sem, tele illatokkal.

Azokban a napokban az óriás tengeri kígyó lánya, aki a tenger fenekén élt, feleségült ment a felszínlakó faj, az emberek egyik fiához. Elhagyta hát a tengerek sötét mélységeit, hogy együtt éljenek a napvilág birodalmában. Ám a szemei idővel elfáradtak az erős fénytől és szépsége megfakult, egyre betegebb lett. Férje szomorúan nézte, de nem tudta mitévő legyen.

-Bárcsak jönne az éj! – panaszkodott meggyötörten a lány a betegágyán. – Itt mindig ragyog a nap. Bezzeg apám birodalmában rengeteg az árnyék. Bár egy kicsit sötét lenne!

A férje hallotta a panaszt és megkérdezte:
– Mi az az éj? Mesélj nekem róla, hátha tudok neked szerezni!
– Az éj – mondta az óriás tengeri kígyó lánya – azoknak a hatalmas árnyaknak a neve, melyek sötétben tartják apám királyságát a tengerek mélyén. Szeretem a felszín napfényét, de nagyon elfáradok tőle. Jó lenne, ha kicsit el tudnánk hozni az éjből a felszínre is, hogy néha pihentethessük a szemeinket.

A férje azonnal hivatta három leghűségesebb szolgálóját.
-Egy feladatom van számotokra. – mondta – El kell mennetek az óriás tengeri kígyó királyságába, aki a tengerek mélyén él és meg kell kérnetek, hogy adjon nektek egy keveset az éj sötétségéből, hogy a lánya ne haljon bele a nap fényébe itt a felszínen.

A három szolga elindult hát az óriás tengeri kígyó birodalmába. Hosszú és veszélyes út után megérkeztek az otthonába a teger fenekén és megkérték, adjon nekik egy kis éji sötétséget, hogy elvihessék a felszínre. Az óriás tengeri kígyó adott is nekik egy nagy zsákkal, aminek a szája szorosan le volt zárva, viaszpecséttel. Az óriás tengeri kígyó figyelmeztette a szolgálókat, ne nyissák ki a zsákot, míg a lánya színe elé nem viszik azt.

Elindult hát a három szolgáló, fejük tetején cipelve a nagy zsákot. Hamarost furcsa hangokat kezdtek hallani a zsákból. Az éjszaka állatainak, az éjjel madarainak és az éjszakai rovaroknak a hangja volt. Ha valaha hallottad a dzsungelt éjszaka, a folyók kanyarulatában, hát te is tudod, milyen hang volt ez. A három szolgáló még életében nem hallott ilyesmit. Rettenetesen megrémültek.
– Dobjuk el az éjjel tele zsákot azonnal, itt, ahol vagyunk és fussunk ahogy a lábunk bírja! – mondta az első szolga.
– Mind itt veszünk! Mind itt veszünk, bármit is tegyünk! – jajveszékelt a második.
– Akár itt pusztulunk, akár nem, én kinyitom a zsákot és megnézem mi adja ki ezeket a hangokat. – jelentette ki a harmadik.

Letették hát a zsákot a földre, elrágták a viaszpecsétet és kioldották a zsák száját. Kiözönlöttek belőle az éjszaka állatai, kiröppentek az éjjel madarai, a rovarok is előbújtak, és felemelkedett az éjjeli sötétség az égre, mint egy nagy fekete felhő. A szolgálók még sosem féltek ennyire életükben. Elszaladtak, be a dzsungelbe.

Az óriás tengeri kígyó lánya aggódva várta a szolgálókat, a zsáknyi éjszakával. Mióta csak elindultak leste jöttüket, kezével árnyékolva szemét, a láthatárt fürkészve, teljes szívével remélve, hogy sietnek vissza az éj sötétjével. Épp így ácsorgott egy királypálma tövében, a messzeséget kémlelve, mikor a három szolgáló kinyitotta a zsákot és elengedte az éjjelt.
– Jön az éj! Végre jön az éj! – Kiáltott, ahogy meglátta az éj sötétjét a láthatáron emelkedni. Azután behunyta szemeit és elaludt a királypálma alatt.

Amikor felébredt, frissességet, kipihentséget érzett. Újra az ifjú, boldog hercegnő volt, aki hajdan elhagyta apja tegermélyi birodalmát hogy a felszínen éljen. Készen állt, hogy újra nappal legyen. Felnézett egy fényes csillagra, ami királypálma fölött ragyogott és így szólt hozzá: – Óh, gyönyörű csillag, mostantól a neved esthajnal csillag lesz és te leszel a nappal jöttének hírnöke. Az éjnek ezen az idején te leszel az égbolt királynője!

Eztán maga köré hívta az éjjel madarait és így szólt hozzájuk: – Óh, édes hangú madarai az éjnek, mától a legszebb dalaitokat énekeljétek ilyenkor, jelezve, hogy közelg a nappal! – a kakas pont mellette állt – Te pedig – szólította meg – te leszel az éjszaka őre, a te hangod jelzi az éjszaka múlását és a te hangod fogja figyelmeztetni a többieket arra, hogy jön a madrugada, a hajnal. – Azóta is madrugadanak nevezik Brazíliában a hajnalt, a kakas pedig jelzi a közeledtét a madaraknak, akik olyankor éneklik legszebb dalaikat és az esthajnalcsillagot még midig a madrugada királynőjének is hívják.

Mikor újra eljött a nappal, a három szolga az erdőn át hazakeveredett az üres zsákkal.
– Jajj, hűtlen szolgálók, – mondta az uruk – miért nem hallgattatok az óriás tengeri kígyóra, hogy csak az úrnőtök előtt bontsátok ki a zsákot? Engedetlenségetekért majmokká változtatlak titeket! A fákon fogtok élni és ajkaitokon ott lesz a viasz nyoma, ami az éjszaka zsákját zárta be!

A mai napig lehet látni a fákon majmokat, akiknek a száján ott a viasz nyoma, amit elrágtak, amikor kibontották az éjszaka zsákját. Brazíliában még mindig olyan hirtelen jön az éj, ahogy a zsákból tört elő és napnyugtakor az éjszaka állatainak, madarainak és a számtalan rovarnak kórusa köszönti a dzsungelben az éjjel sötétjét.

Hogyan Jött az Éj (amazóniai égbolt)

EELLS, Elsie Spicer. Fairy Tales from Brazil – How and Why Tales from Brazilian Folk-Lore. Cadmus Book. 1917.