Ez a film betekintést nyújt a 19. század eleji vidéki Brazília életébe. Ne számítsunk a Váratlan utazás hangulatára. Ez egy nagyon szép, de merőben szomorú film. Mivel az összes felvétel fekete-fehér, kissé Jancsó Miklós hatvanas évekbeli munkásságának hangulata jutott róla eszembe. Más kaliber a film természetesen, hiszen a Vazante 2017-es. Minden kép gyönyörű, minden jelenet nagyon erős. Kicsit lassú a menete a hosszú snittek miatt, de ha az ember épp nincs sietős, vagy akciófilmes hangulatában, akkor ez nagyszerű hatást ér el.

Egy farmon játszódik a történet nagyrészt. Már az elején láthatjuk ahogy a láncra vert rabszolgákkal megérkezik Antonio, hogy felesége halálhírét megkapja. Ez nagyjából előrevetíti, hogy milyen a film hangulata. Nem árad belőle a vidámság, de az élet sem egy Jack Black mozi. És ennek a történetnek nagyon élet szaga van. Ahogy nézem átélem a régi időket. Azt, hogy számukra mi volt az élet rendje hajdan. Különösnek kellene éreznem a rabszolgaságot, a rusztikus nihilt, de a film úgy adja át, mintha ez mindig is természetes lett volna. Kiváló munkát végzett ilyen tekintetben a teljes stáb. Az operatőr képeiben elmerengünk, mintha csodás fényképek lennének, a történet alakulásával pedig hamar a középpontban lévő fiatal lány pártjára állunk, aki ha számunkra rémes, de az akkori korszellemhez mérten egészen átlagos sorsot él meg.

És itt megismétlem. A film legnagyobb értéke, hogy természetesen mutatja be az akkori sorsokat, ami pedig lehetetlennek tűnik. A romantikus szál olyan elcsépelt, hogy még Jet Li is feldolgozta a témát, de még mindig jó. A rabszolgafiú és a fehér lány egymásba szeretnek. Ketten együtt nincsenek annyi idősek mint a férj, aki ennek nem örül. Nem akarok spoilerezni kavarog még a sztori.
Láthatunk rabszolgákat elszökni, betekintést nyerünk a senzala életébe, a munkába, a konyhába, az ágyba, az élet minden szintjébe. És az akkori életben nem sok igazságosság volt, úgy tűnik. Mégsem olyan felkavaró a történet, mint az Amistad volt mondjuk. Nem akarok áltatni senkit: ha happy endre várunk, akkor nincs érdelme két órán át reménykedni. Sokkal reálisabb ez a film annál.

Azoknak ajánlom, akik szeretik például a Jane Eyre filmeket, vagy a hasonló kosztümös alkotásokat, mint a Büszkeség és Balítélet, de mégis érdekli őket a Brazil történelem. A színek hiányában más a film hangulata, de mégis úgy érzem, a fentiekhez tudnám hasonlítani; Lehongoló, de szép.

Gyorsértékelés:

Rendezés 8
Színészi munka 8
Történet 6
Élvezhetőség 7

Zárásként annyit tudok mondani, hogy a film megtekintése után tessék venni egy mély levegőt és rákeresni a neten Luana Nastas és Adriano Carvalho egy közös fotójára a vörös szőnyegen. Különös érzés lesz.