Film: O Nó do Diabo

O no do diaboA vadonatúj brazil horror, az O Nó do Diabo voltaképpen egy antológia, négy rendező munkájával és több operatőrével. Az ötlet kiváló, a script nem rossz, az eredmény pedig két óra tömény rettegés. Attól rettegünk, hogy vajon a hátralévő idő is ilyen mérhetetlenül gyatra és unalmas lesz? Lelövöm a poént. A különböző sztorik különböző színvonalúak, ezért vannak kevésbé mély pontok is a dologban. Rendezőink ABC sorrendben:

Ian Abé

Gabriel Martins

Ramon Porto Mota

Jhésus Tribuzi

Igen, ez egy copy-paste az IMDB-ről. Több strapát nem ér ez a dolog. Nincs okom jobban lehúzni mint egyéb rossz filmeket, de lássuk be, hogy ennek a shownak 5 sansza is volt jónak lenni.
A kerete a történetenek, amiért megnéztem az annyi, hogy egy fazendán, avagy farmon, vagy udvarháznál, vagy akárhogy is fordítsam, csupa furcsa dolog történik. Ez természetes is, hiszen a gonosz fehérek bántják a feketéket és a macumba meg a hókuszpókusz lecsap rájuk. A vége felé ki is derül miként került elátkozásra a terület.

Kezdeném egy átfogó kritikával a dologról hangulatában: Végtelenül lassú és unalmas, színdarab jelleggel és kusza, erőltetett koncepcióval. Lássuk sorban ki hogyan rabolta az időnket. Idő. Fordított időrendben haladunk a történetekkel, mert az nagyon stílusos és véletlenül se tudunk meg túl korán semmit semmiről, de mire megtudjuk már nem is érdekel minket.

Első sztori: 2018. Egy paraszt kilyukasztja a fiúk focilabdáját. Nagyjából ennyi maradt meg Porto Mota úr első alkotásából. Próbálom felidézni. Jobb oldalról utáltunk mindenkit rádiónarrációval és egy puskával. Sok alkohol volt benne és meleg/biszexuális lányokat-fiúkat ölt meg a farm épületében, ami a központi helyszín a sztorikban. Két órája volt, de olyan gyengére sikerült, hogy nem emlékszem többre. A mészárlás jelenet mély nyomot hagyott bennem. A valaha elkészített legsekélyesebb tömeggyilkosság. Talán 5-6 srácot lő le. Mindet ugyanúgy. Már a harmadiknál ásítunk. A szerencse az, hogy hamar vége van ennek az agyrémnek és jön a következő fejezet, mi pedig foggal körömmel kapaszkodunk a reménybe, hogy nem lehet rosszabb.

Második sztori: 1987. Gabriel Martins rendezése. Szeretem és utálom ezt az epizódot. Jól sikerült nagyon az első sztorihoz képest, ezzel megvillantva, hogy lehet hogy az antológia egyéb elemei valamivel jobbak lesznek. Nem lesznek. Itt a farmon még laknak emberek. Egy fekete pár érkezik munkát keresve és hamar fel is veszik őket. A ház körül sürgölődve hamar különös dolgokra lesznek figyelmesek, de mire rájönnek, hogy a kukába gyömöszölt embriók és az elásott levágott fejek rossz jelnek számítanak már késő. Nyakig ülnek a bajban. Nem is rossz. Talán ha ez ment volna másfél órában, akkor jó lett volna a teljes sztori. De sajnos a végére érünk Martins kolléga fejezetének és még távolabb ugrunk az időben.

Harmadik sztori: 1921. Ian Abe. Ezt a minit se lehet a egyből gagyinak mondani. Érzelmileg erősödünk, ahogy egyre közelebb kerülünk a rabszolgasághoz. Gyakrolatilag az évszám ellenére itt a farmon még rabszolgatartás van. Köztük egy testvérpár, két szépséges fekete hölgy kálváriája kerül a középpontba. A lázongó testvér korbács alá kerül, a másik engedelmesebb. Nem akarok nagyon spoilerezni. A lényeg, hogy belekeveredik a filmbe a közösülés non-konszenzuális formája, amiről minden író úgy érzi, hogy be kell számolni a rabszolgatartás kapcsán. Nem említettem, hogy a fejezetek írói maguk a rendezők. Abe hoz nekünk egy preventív “I spit on your grave” jellegű gyilkosságot. Akik nem ismerik a rape vengance horror kategóriát, azoknak annyit mondok, hogy az ilyen gyilkosságok úgy vannak megcsinálva a sztoriban, hogy a néző teljesen egyetért a gyilkossal miközben zajlanak a dolgok. Tehát egy intenzív, erős hangulatú epizód, pár valóban feszült jelenettel.

Negyedik sztori: 1871. Jhesus Tribuzi. Hát a név kötelez. Eme epizódban elszökik egy rabszolga, halott kisbabáját a hóna alá csapva és csak megy és megy. Néha megy is. Aztán visszanézhetjülk ahogy megy. Végre történni látszik valami. Megjelenik egy tökvicces kutya, de akkor újra visszaugrunk a “megy és megy” visszajátszásába. Minden felvételt látunk vagy háromszor mielőtt a végére érnénk a szenvedéseinknek. És még mindig nem jön a megváltó stáblista.

Ötödik sztori. Igen, négy rendezőnk van, de öt sztorink. 1818. Quilomboból menekülnek  a feketék, amikor a fazendába veszik be magukat, ami üresen áll ott várva hogy bevegyék oda magukat és elkezdjék a mambo-jambot. Ez a fejezet az elsőt megrendező Porto Mota munkája, aki valamennyire kiköszörüli a csorbát agyilkolás tekintetében. Már az első fejezetben egy kis candomble utalás előkerül, itt viszont központi szerep jut a mágiának. Ez a rész nagyjából olyan mintha a Dawn of the Dead lenne összeturmixolva. Kint normális emberek vannak, akik ostromolják a rejtőzőket. A zombik bent készülnek éppen. Nagyjából ennyi. Minden tekintetben jobb mint az első fejezet, aztán az utolsó 5 perc oly siralmasan teátrális, hogy még arra se méltó, hogy beletegyék a “Hogyan ne csinálj horrort”című könyvbe. De valamivel jobb mint az első nekifutás volt.

Azoknak ajánlom, akik szeretnének két órával közelebb kerülni az életük végéhez, vagy akiknek valamilyen rokona szerepel a filmben.

Gyorsértékelés:

Rendezés 2, 6, 6, 2, 3
Színészi munka 7
Történet 5
Élvezhetőség 3

Szégyelje magát a Vermelho Profundo. Ha egyetlen tévécsatorna lenne a világon és csak ez menne rajta, akkor se nézné végig senki, aki nem akar kritikát írni róla.

Film: Vazante

Ez a film betekintést nyújt a 19. század eleji vidéki Brazília életébe. Ne számítsunk a Váratlan utazás hangulatára. Ez egy nagyon szép, de merőben szomorú film. Mivel az összes felvétel fekete-fehér, kissé Jancsó Miklós hatvanas évekbeli munkásságának hangulata jutott róla eszembe. Más kaliber a film természetesen, hiszen a Vazante 2017-es. Minden kép gyönyörű, minden jelenet nagyon erős. Kicsit lassú a menete a hosszú snittek miatt, de ha az ember épp nincs sietős, vagy akciófilmes hangulatában, akkor ez nagyszerű hatást ér el.

vazante

Egy farmon játszódik a történet nagyrészt. Már az elején láthatjuk ahogy a láncra vert rabszolgákkal megérkezik Antonio, hogy felesége halálhírét megkapja. Ez nagyjából előrevetíti, hogy milyen a film hangulata. Nem árad belőle a vidámság, de az élet sem egy Jack Black mozi. És ennek a történetnek nagyon élet szaga van. Ahogy nézem átélem a régi időket. Azt, hogy számukra mi volt az élet rendje hajdan. Különösnek kellene éreznem a rabszolgaságot, a rusztikus nihilt, de a film úgy adja át, mintha ez mindig is természetes lett volna. Kiváló munkát végzett ilyen tekintetben a teljes stáb. Az operatőr képeiben elmerengünk, mintha csodás fényképek lennének, a történet alakulásával pedig hamar a középpontban lévő fiatal lány pártjára állunk, aki ha számunkra rémes, de az akkori korszellemhez mérten egészen átlagos sorsot él meg.

És itt megismétlem. A film legnagyobb értéke, hogy természetesen mutatja be az akkori sorsokat, ami pedig lehetetlennek tűnik. A romantikus szál olyan elcsépelt, hogy még Jet Li is feldolgozta a témát, de még mindig jó. A rabszolgafiú és a fehér lány egymásba szeretnek. Ketten együtt nincsenek annyi idősek mint a férj, aki ennek nem örül. Nem akarok spoilerezni kavarog még a sztori.
Láthatunk rabszolgákat elszökni, betekintést nyerünk a senzala életébe, a munkába, a konyhába, az ágyba, az élet minden szintjébe. És az akkori életben nem sok igazságosság volt, úgy tűnik. Mégsem olyan felkavaró a történet, mint az Amistad volt mondjuk. Nem akarok áltatni senkit: ha happy endre várunk, akkor nincs érdelme két órán át reménykedni. Sokkal reálisabb ez a film annál.

Azoknak ajánlom, akik szeretik például a Jane Eyre filmeket, vagy a hasonló kosztümös alkotásokat, mint a Büszkeség és Balítélet, de mégis érdekli őket a Brazil történelem. A színek hiányában más a film hangulata, de mégis úgy érzem, a fentiekhez tudnám hasonlítani; Lehongoló, de szép.

Gyorsértékelés:

Rendezés 8
Színészi munka 8
Történet 6
Élvezhetőség 7

Zárásként annyit tudok mondani, hogy a film megtekintése után tessék venni egy mély levegőt és rákeresni a neten Luana Nastas és Adriano Carvalho egy közös fotójára a vörös szőnyegen. Különös érzés lesz.

Film: Animal Político

Animal Político

Animal Político

Nem írom le a film ki-kicsodáját, arra ott lesz az IMDb oldal, majd onnan meg lehet keresgélni a stáblistát. Próbálok nem spoilerezni a film kapcsán (nehéz is lenne), csak leírom a benyomásaimat róla. Tudni kell, hogy elég kritikus vagyok a filmekkel kapcsolatban, szóval attól, hogy nekem nem tetszik, még lehet, hogy másnak nagyon fog.

Az alkotás már első ránézésre is művészfilm. Olyan mintha az ending credits-el kezdődne, de kis türelemmel eljutunk a filmig, ahol már az első képpel ismét próbára teszik a türelmünket. Sivatag. Olyan szép, mintha rajzolva lenne. És csak van és csak ott van, egy snittből, statikus szögből véve és hosszú másodperceken át csak nézzük és már keressük a távirányítót, hogy vajon benyomódott-e a pause gomb. Ez afféle művészi fokozás. Értem én ezt, szeretem is. Szerencsére ízlésesebben el lett találva a hossza, mint a Stalker bevezetésének. Node mennyire is művészfilm ez? Amikor megjelennek a fej nélküli öltönyös hapsik a sivatagban, már tudhatjuk, hogy nagyon az lesz majd. Bár mit is vártunk egy olyan mozitól, aminek egy tehén a főszereplője?

Tehén étteremben

A nevezett főhős tök cuki. Férfi hangja van, de egy tehén játsza… Nem baj, így legalább nem látjuk folyton a himbilimbijét. Kicsit Tina Belcherre emlékeztet. Csak ő menőbb. Imádom a tehenes képeket a filmből, ahogy mossák a haját, ahogy cigizik, ahogy ruhát próbál vásárláskor. A gyerekkori videóit, főleg a görkorisat. Különféle okokból a film végére már nem látjuk majd a bocit, szóval az elején kell kiélvezni a cukiságát.

Talán a szereplő helyén a tehén az emberéletben ránknehezedő tehetetlenséget akarja kifejezni, talán azt az érzést, hogy nem passzolunk abba, amit csinálunk. Képileg átjön, amit sokan érzünk néha az életünkben. Ez a boci is tele van ezzel az érzéssel. Boldog, de ránehezedik az ősi szorongás. Tudtátok, hogy egy boci is lehet jó színész? Olyan arcot vág, amilyet odaképzelünk neki. Mindent kifejez a kis pofája amit szertnénk hogy kifejezzen. Lehetséges, hogy mindenki mást fog látni ebben a filmben. De ha Tião azt akarta kifejezni ezzel a filmmel, hogy a főszereplő nem érzi magát a saját életébe beleillőnek, hát az is jól megy. A jógás jelenetnél csak ránézek a bocira és már értem is. Pont olyan, mint én a diszkóban. Nem feltétlen passzol a dologba.

 

Jóga és Tehén

A művészetben a művészet, tehát egy festmény a filmben meghozza az epifániát főhősünknek, de a cselekmény kicsit várat magára. Gondolom nem spoilerezek, ha elárulom, hogy ez a teljességet kereső tehén végül rájön, hogy ki kell törnie eddigi életébeől, megtalálnia valódi önmagát. Mi pedig kíváncsian nézzük ahogy a boci sztorija mentális road movie-vá változik. Közben idővel megszokjuk, hogy nem ember van a képeken emberei helyzetekben. A filmbe illesztett másik film nagyonsok meztelenséget és még több kérdést hoz magával. Furcsa, hogy a vörös lány is éppolyan emberidegen mint a tehén, mégis passzol a képekbe, ha eltekintünk a naturalista jelleg feszélyező érzésétől. Persze mire megszoktuk a bocit a rendező hozott nekünk helyette egy vörös (kaukázusi) lányt. Mire őt megszokjuk változik megint minden. Majdnem minden. Az ABNT szabványai maradnak. Tudtátok, hogy az Associação Brasileira de Normas Técnicas mivel foglalkozik? Én sem.

Az űrodüsszeiás referenciát felismertem, de már rég nem vagyok benne biztos, hogy jól értettem a jeleneteket. Érdekes kérdés, hogy mi az ami emberré tesz minket. Különféle szinten különféle dolgok. A családunk, a munkánk, a felelősség, vagy az öntudatunk talán. Szerencsére van olyan gép, ami minden kérdésünkre választ adhatna. De vajon mi a helyes kérdés? És ha monolit vagyok a sivatagban az miért szomorúbb, mint az emberek erdejében egyedül barangolni? És mi jön a halál után?

Elkalandoztam. Foglaljuk össze ezt a filmet nagyvonalakban. Egy gondolati csapongás vizualizációját láthatjuk a képeken. Metaforákkal és kimindott szavakkal keresi az író az öntudatos lét önmagát feltáró titkát. Közben elkísérjük, nézzük a különös képeket. És az élet értelme helyett arra kérdezünk rá, hogy merre van a város? Miért olyan a jelenet amilyen? Miért éppen boci? El lehet siklani a tartalom felett, ha az ember megpróbál a részletekre figyelni, de annyira kevés a részlet a filmben, hogy ez igen nehéz. Minden elénk van téve, mintha egy bocinak próbálná egy ember elmagyarázni a kressztáblák jelentését. Örülök neki, hogy a múúú-landóságot az író az emberi oldalról ragadta meg, ahogy minden mást is. Sehol se találunk alpári humort hamburgerről, vagy vágóhídról. Ez a boci éppen olyan lény, mint te vagy én. Egyedül egy marhabőrdzseki kerül elő a filmben, de nem dominálja a jelenetét igazából. Mire meglátjuk, már tele van a fejünk a boci történetével.

Gyorsértékelés:

Rendezés 8
Színészi munka 10
Történet 7
Élvezhetőség 6

Annyit tudok tanácsolni, hogy gondolkozós kedvünkben üljünk neki ennek a filmnek. Nem vígjáték, mint ahogy reméltem, nem családi mozi. Egy rövid (71 perces) elgondolkozgatás, merengés képi aláfestéssel és egy bársonyhangú narrátorral.