A Football Bloody Hell egy új cikksorozatot indított az idei világbajnokság tiszteletére és egyik kiváló írásukban Mark Tsoir a capoeira és a legsikeresebb Brazil válogatott kapcsolatáról ír.
Kevés olyan dolog van egy nemzet kuturájában, ami annyira mélyen beleivódott, hogy a teljes népességre jellemző. Legtöbbször ezek apróságok, melyek általánosággá növik ki magukat, mint a szieszta, vagy az a délutáni tea. Nehéz megítélni, mi is ami nemzeti szinten elterjedt, de az biztos, hogy vannak események, személyek, történelmi tendenciák, melyek hatással vannak egy egész nemzet gondolkozására.
Futball. Amikor erre a sportra gondolunk egyből a régmúlt idők nagy sportolói jutnak az eszünkbe, majd csapatok nevei és országok követik őket. Sok olyan ország van, ahol az élet szerves része ez a játék: Anglia, Argentína, Nigéria, Mexikó, Uruguay és Brazília. Természetesen Brazília.  Ötszörös világbajnokok és a 207 milliós lakosságnak csak egy dolgon jár az esze: A hatodikon. A gyerekek a napjaikat az aszfalton, a pályákon vagy a homokos partokon töltik, focizva, abban reménykedve, hogy egyszer majd ők viselhetik a legendás sárga mezt a kék shorttal. Nagyra becsülik a múlt hőseit. Pelé, Zico, Socrates, Rivelino, Rai mind istenített legendák. Talán ez a legáltalánosabb ábránd arrafele: Kisétálni a Maracanãba a szamba ritmusára és a joga bonito szabadságával játszani.
Mindennek megvan az eredete. A 19. század végén érkezett a futball Brazíliába, alig pár évvel az 1888-as rabszolgafelszabadítás után. Az előítéletek nem tűntek el egyik napról a másikra. A felső osztályok megtartották a privilégiumaikat, immigránsokat hívtak az országba, hogy az afro-brazilokkal házasodjanak egy úgynevezett „fehérítés” (branqueamento) folyamat erőltetésével és természetesen monopolizálták a futballt. A labdarúgás folyamatosan terjedt el az utcákon, ahol a feketék, a hajdani rabszolgák is megismerkedhettek ezzel az exklúzív fehér sporttal. Ezután ébredtek rá az emberek, a nemzet potenciáljára.
Azelőtt csak egyetlen menekülési út volt a brazil élet kegyetlensége elől, a capoeira. A rabszolgák táncos-harca, a test különleges mozdulataival. Megkötések és korlátok nélkül, egy teljesen szabad mozgás, ami maga arra sarkalta a capoeiristát, hogy aggodalomait, gondjait hátrahagyva fejezze ki magát. Parancsok nélkül, elnyomás nélkül, felszabadító eufóriában. A capoeira mantra szerűvé vált.Mikor az afro-brazilok végre labdába rúghattak, ugyanazok az érzések tértek vissza. A futball volt az ellenállás új médiuma, a végtelen önkifejezés egy elnyomó társadalomban. De a sport exklúzív maradt. Évtizedekkel később, Getulio Vargas diktatúrája alatt, a harmincas években enyhült mindez. Vargas támogatta a capoeirát és professzionális sportot faragott a labdarúgásból, módszeresen, felállítva egy olyan erős nemzeti válogatottat, ami immár a legtehetségesebb játékosokat sorakoztatta fel, a bőrszínre való tekintet nélkül.
Harminc éven belül Brazília kétszer is megnyerte a világbajnokságot a két afro-brazil szupersztárjával, Pelével és Garrinchaval. Ekkor már kinevettek volna bárkit, aki egy fehér válogatottat akart volna összeállítani, de az élet nem lett jobb Brazíliában.
Miután Jânio Quadros 1961-ben lemondott a hivataláról, al-elnöke, João Goulart vette át a posztot és államosítani kezdte a különféle iparágakat, hogy támogassa a gazdaságot, csökkentve az Egyesült államok mögötti lemaradásukat. A radikális változások megosztóak voltak. Sokan úgy vélték, Goulart a kommunizmus felé húz, ezért tüntetések törtek ki. Az államfő 1964-ben menekülni kényszerült és a helyére Castelo Branco a brazil hadsereg vezetője lépett. Branco tovább centralizálta a hatalmat. Felruházta magát és az őt követő elnököket a joggal, hogy politikusokat bocsáthassanak el kedvük szerint és hogy változtathassanak az alkotmányon. Utóda, Artur da Costa e Silva feloszlatta a kongresszust, cenzúráztatta a médiát és diktátori szintre emelte a hatalmát. A soron következő vezető, Emílio Garrastazú Médici kizsákmányolta az országot a megörökölt hatalmánál fogva.  A hozzáállása egyszerű volt, akár ismerősen is csenget: “Brasil: ame-o ou deixe-o” (Brazília: Szereted, vagy elmész). Az újságokat is cenzúráztatta, börtönbe záratta a disszidenseket. A fizetések lesüllyedtek, az infláció mértéke nőtt, a rendőri kegyetlenség pedig elképesztő szintekre kapott. Brazíliában az élet nem volt egyszerű.
Hogy megbékéltesse az embereket, Médici a futball felé fordult. Sok új stadion építését engedélyezte mindenfelé. De a pozitív viszhang hamar a fejébe szállt. Irányítást akart a csapatok összeállításában, eléször a Flamengoban, aztán a válogatottban is. (Seleção) Az utóbbi vezető edzője, João Saldanha nem volt hajlandó a válogatott csapatban játszatni a „diktátor” kedvenc csatárát, Dariot, így a csapat edző nélkül maradt alig néhány hónappal az 1970-es FIFA világbajnokság előtt.
Szerencsére Saldanha felkészítette a csapatot. Azt akarta, hogy érezzék a szamba ritmusát, a brazil stílussal játsszanak. Azt akarta, hogy a játékosok átadják a capoeira energiáját a fociba. Szabadon áramló, ragyogó, expresszív futballt akart és megkapta a csapattól. A sebesség, az erő, az ügyesség, a művészi joga bonito elsöprő diadalt aratott a mexikói VB-n. Játékukkal megmutatták, hogy az élet virágzik az elnyomó zsarnokság alatt is és utat tör.
Az egyetlen csapat, amelyik valaha képes volt rá, hogy mind a hét meccset megnyerje a hétből a világbajnokságon. Brazília, 1970. Az egyetlen ember, aki mind a hét meccsen gólt lőtt a világbajnokság hét meccséből? Jairzinho, Brazília, 1970. Tostão, Gérson, Jairzinho, Rivelino és Pelé együtt a legmagasabbra tették a lécet az elkövetkező válogatottaknak.  Brazília, 1970.