Mestre Cobrinha Verde

Cobrinha Verde

Polgári nevén Rafael Alves Franca, Brazília egyik leghíresebb capoeira mestere volt, a capoeira neve, Cobrinha Verde, kis zöld kígyót jelent. Santo Amaro da Purificaçãoban született, 1917-ben. Mestre Bimba, Mestre Pastinha, és Mestre Waldemar mellett neki voltak a leghíresebb rodái. Hírnevét tovább öregbíti, hogy állítása szerint első mestere maga Besouro Manganga volt. Életének történetét saját elbeszéléséből ismerjük, melynek a címe Capoeira e Mandingas. Ebből, a mestertől származó életrajzból informálunk most titeket, a hitelesség vizsgálatát a kutatókra hagyva.

Apja, João Alves França és anyja Maria Narcisa Bispo csak a templom által keltek egybe, az állam nem adta őket össze, ezért örökölte csupán az apja nevét. Mestere, Besouro, négy éves korában kezdett neki capoeirát tanítani. Besouro apja a João Grosso becenéven volt ismert, anyja pedig Maria Haifa, Rafael nagynénje volt, tehát Cobrinha Verde és Besouro unokatestvérek voltak, de mivel Besourot Maria nevelte fel, ezért a két fiú testvérként nőtt fel.

Akkoriban Besouro titokban oktatta tanítványait, mert a rendőrség komoly erőkkel kereste a capoeiristákat. Amikor feltűnt a hatóság, mindenki menekült és a tanítványoknak egyesével, magukban kellett megbírkózni a rendőrökkel, vagy elrejtezni előlük. Cobrinha Verde így nőtt fel. Első és igazi mesterének Besourot tartotta, de sok más mestertől is tanult. Maitá (akiről egy szambát is elneveztek)  Licurí, Joité, Dendê, Gasolina, Siri de Mangue, Doze Homens, Esperidião, Juvêncio Grosso, Espinho Remoso, Neco Canário Pardo mind tanították, de az utóbbi valójában a machete oktatója volt. A borotvapengés technikákat Tonha Rolo do Mar tanította neki, egy nő, aki Feira de Santanaban élt.

Mire 17 éves lett már rendszeresen összetűzésbe keveredett a rendőrséggel. Sok durva harca volt velük és nagyon utálta őket. Volt Santo Amaroban egy hírhedt tiszt, akit Velosonak hívtak. Caetano Veloso és Maria Betânia nagyapjáról van szó, akik egy híres énekes páros. Veloso mindig két katonával a két oldalán rótta az utcákat, felfegyverezve, csizmában. Nagyon szigorú volt, bárkit bármilyen apróságért elnáspángoltak. Nem ismerte Cobrinha Verdét, de kereste őt.

Egy nap, mikor Cobrinha Verde hazafelé tartott egy szambáról, egy mogyorófa alatt, a folyó partján találkozott Veloso ezredessel. Az egyik katona – Barauna vagy Tamborete – észrevette Cobrinhát. Veloso odafülyült neki. „Gyere csak ide! Nem te vagy Cobrinha Verde, a kemény legény, aki elveri errefele a rendőröket?”

„Nem, nem vagyok én bajkeverő.” válaszolt „Sosem öltem meg senkit, nem voltam tiszteletlen senkivel. Nem vagyok én olyan.”

„Készülj egy kiadós verésre!” felelt az ezredes és a fegyverére tette a kezét. Amikor a tiszt fegyvert rántott, Cobrinha Verde megütötte a machetéje lapjával. Miután elverte a két katonát, azok elmenekültek, majd elgyepálta Velosot a machete lapjával alaposan, de egy vágást sem ejtett rajta. Ezután elmenekült.

Dona Sinhazinha Batistanál keresett menedéket, aki gyakran bujtatta, hiszen Cobrinha tanította a gyerekeit vasárnaponként. Ezúttal viszont nem tudott neki segíteni, mert Veloso az unokatestvére volt és biztosan rájött volna, hogy ott rejtőzik Cobrinha Verde. Így a nő inkább pénzt adott neki, hogy eltűnhessen Santo Amaroból. Ezután Cobrinha Verde Padre Acelino házához ment, a keresztapjáéhoz, akitől szintén kapott pénzt. Együtt a templomba mentek, ahol Cobrinha meggyónt, majd keresztapja áldást kért rá. „Merre mész, fiam?” kérdezte. „Nincs úti célom.” Felelte.

Lençóisba ment, ahol Horácio de Matos bandájába állt tizenhét évesen. Három és fél évet töltött közöttük. Horácio de Matos az észak elnöke akart lenni, úgy vélte, hogy Brazíliának két elnöke is lehet. Fizetést adott a bandájának, hogy szembeszálljanak a rendőrséggel. Cobrinha verde szerint Horácio de Matos nem volt olyan bandita, mint Lampião. A három és fél év végén, az utolsó lövés, amit az oldalukon adott le, Serra do Gentio do Ouroban dördült el.

Egy éjjel, amikor a rendőrökre vártak, álmában Cobrinha Verde az apja szellemével álmodott, aki arra kérte, hogy hagyja hátra azt a társaságot. Mikor felkelt, míg a többiek aludtak, két hátizsákot megtöltött magának lőszerrel és távozott.

Manausba ment, de úgy érezte, ott túl közel van a bandához és félt hogy rátalálnak, ezért továbbállt Rio Brancoba, ami akkoriban még csak kicsi település volt, bár napjainkra már Acre állam központja. Mikor odaért éppen a szúnyogok rajzásának ideje volt és mindenfelé terjedt a láz, a tífusz, ezért visszatért Manausba. India Mansával családot alapított (aki a Juçara törzshöz tartozott). Két gyerekük született és Cobrinha Verde úgy érezte, beteljesült élete története. Ekkor jött a hír a forradalomról.

Hátrahagyta a családját és délnek ment csatlakozni a forradalomhoz. Hatvanan indultak el Getúlio Vargas vezetésével Cearából. Ekkor még 22 éves volt. Mire gyalogszerrel elértek Alagoinhasba már háromezren voltak.

Másfél órás erős tűzharc zajlott. Azt beszélik, még mindig találni emberi koponyákat arrafelé a csata hírmondójául. Alagoinhasból Calçadaba, Salvadorba a Maria Bonita nevű vonattal mentek. Akkoriban Salvador legnagyobb rendőrfőnöke Pedro Gordilho volt, aki a könnyebb megoldást választva inkább elmenekült és Itaparica szigetén rejtőzött el.

Mikor megérkeztek Salvadorba, a barakkok nem voltak elég nagyok a sok katonának, ezért a katonák fele kiszorult. Ő maga is egy múzeumban lakott 15 napig, ott ahol napjainkban a Castro Alves színház áll. Ekkor tört ki a felkelés São Pauloban, és ő engedélyt kért a tisztektől, hogy odamehessen.

Fél évig tartottak az összecsapások. 3150 ember sérült meg a hadtestből. Ő csak  fél évig süket volt a robbanásoktól. Mikor a harcoknak vége lett, összegyőjtötték bajtársaik holttesteit és felgyújtották a halmokat. Ekkor érezte igazán a bűntudatot. Ezután visszatért Salvadorba, ahol előléptették hősiességéért. Nem tanultságáért kapta a rangot, írástudatlan volt akkoriban is. Ő lett végül a tiszt, aki az öböl területéért felelt, az állatokért, az istálókért és egyebekért.

Volt a laktanyában egy Querido nevű hadnagy. A harcok alatt, mivel Cobrinha nem félt semmitől, mindig őt állította ki őrszemnek, éjjel-nappal. Egy nap azonban Cobrinha ezt megelégelte és nemet mondott a parancsra, amitől Querido nagy haragra gerjedt. Egy éjjel a hadnagy, egyedül tért vissza a barakkba és Cobrinha Verde éppen őrséget állt. Másnap bosszúból Querido azt állította, hogy látta Cobrinha Verdét szerencsejátékozni egy másik katonával őrködés helyett. Pedig saját bevallása szerint Cobrinha Verde sosem játszott semmilyen szerencsejátékot. Végül a hamis vádak alapján 15 napra bezárták.

Amikor szabadult, egyből a szekrényéhez ment a Barakkban. Mikor visszatért São Pauloból magával hozott egy pisztolyt, amiről senki sem tudott. Egy tiszté volt korábban, aki mellett harcolt, de mikor azt mellkason lőtték, ő átkutatta és megtalálta nála ezt a fegyvert, egy kis pénzt és egy pár jeggyűrűt. A pisztoly trizennyolc lövetű volt. Ezzel kereste fel Queridot. Bement az irodájába és így szólt: „Készülj a halálra, hadnagy!” A tiszt egyből megadta magát. De a gyilkosság nem történt meg, mert Pinto Aleixo, Herculano Ezredes, és Ladislau ezredes közbeléptek. Nem küldték vissza a börtönbe, mert kiderült, hogy hamis vádak alapján ítélték el korábban is. Ehelyett kivezették a szobából és annyit mondtak „Menjen haza és pihenjen!”

Cobrinha Verde akkoriban már nem a laktanyában lakott, így hazament a Fazenda Garcia környéken lévő otthonába. Másnap mikor visszatért volna a laktanyába a státusza már „határozatlan időre felfüggesztve” volt, de nem erőltette tovább a dolgot. Visszatért foglalkozásához, mint kőműves, majd később nyugdíba ment.

A Cobrinha Verde nevet magától Besourotól kapta, azért mert nagyon gyors volt. Annyira gyors, hogy egy napon, amikor Besouro tesztelni akarta, hogy milyen jól tud védekezni, egy szobába vitte és késeket vágott hozzá. Cobrinha Verde kétszer is elkapta a kést ahelyett hogy elhajolt volna.

Amikor Besouro úgy érezte, egy tanítványa készen áll, egy szobába zárkozót vele, az övüket össze kötötte egy ruhával, hogy ne tudjanak távol menni egymástól és késpárbajra hívta ki a tanítványt.

Egy nap, Santo Amaroban, amikor éjjel hazafele tartott a gyárból, négy felügyelő és négy katona tört az életére és neki meg kellett küzdenie velük. Úgy mesélte, nem csak a capoeira volt, ami megmentette. Kiváló imái és egy jó amulettje is volt. Hiszen a capoeira a golyóktól nem véd meg. Öregkorában is emlékezett például Anja imájára, ami megvédte volna a vízbefulladástól.

Az amulett is sok dologtól megvédte. Már nála volt, amikor 17 évesen csatlakozott a bandához. Később viszon az amulett valamiért elhagyta, valamilyen hibát vétett. Egy öreg afrikaitól, Pascoal bácsitól kapta, aki Santo Amaroban élt, a folyó túlpartján, a nagymamája háza mögött. Cobrinha Verde gyakran segíett neki a ház körül. Egy nap az öreg Pascoal így szólt hozzá: „Bátor fiú vagy. Adok neked valamit. Téged csak Isten tudna megtéveszteni. Isten pedig nem téveszt meg senkit, fiam. Amit adni fogok neked, úgy kell használnod, ahogy megtanítalak rá!”

65 különféle imádságot tanított meg Cobrinha Verdének. Köztük a Pai Nosso Positivot, a Pai Nosso da Palmat, a Pai Nosso Pequeninho, és a Pai Nosso de Antonio Conselheirot, amivel állítása szerint később megnyerte a háborút.

Az öreg Pascoal elmondta neki, hogy a Bonfim templomban van egy öreg, akit Isídionak hívnak, aki segíthet neki megszerezni az alapanyagokat az amulettjéhez. El is ment Isídiohoz, aki odaadta neki amire szüksége volt hozzá, és ezeket visszavitte az öreg Pascoalhoz. Ő elkészítette neki az amulettet és megtanította, hogyan kell használni.

Húsz évvel később, amikor visszatért Santo Amaroba, még mindig nála volt az amulett.

Házas ember volt, de nem hált a feleségével, hiszen a candomblé szerint a szexuális viszony kinyitja a corpo fechadot, a sebezhetetlen zárt testet. Sosem sétált drótkerítések alatt, dendé fák alatt és egyén fák alatt, nem sétált át szárítókötelek alatt sem szerdán és szombaton.

1983-ban hunyt el. A capoeiráról szóló gondolatait az alábbiakban saját szavaiból, a fent említett önéletrajzból fordítom le nektek.

„A legnagyobb csalódásom a capoeirában, hogy elvesztettem a gyermekkoromat. Már soha többé nem lesz meg az az akaraterőm, ami valaha volt. Amikor megérkezek valamilyen akadémiába és látom, hogy az emberek teljesen másképp játszanak mint ahogy én… akkor érzek megbánást és visszaemlékszem a gyermekkoromra. Nagyon szép amikor valaki tudja… Oda szeretnék menni és megtanítani, hogy is van.

Sok éve szerettem a veteránokkal lenni itt, Salvadorban. Nem akarok rosszat mondani senkiről, hisz sose tettem – de sosem hallottam Pastinháról azelőtt. Soha, egészen Aberrê haláláig. Aberrê halála előtt csatlakozott hozzá Pastinha. Miután átvette Aberrê akadémiáját, azután kezdte azt mondani, hogy ő volt Aberrê mestere. De Aberrê sosem mondta nekem, hogy ki volt az ő mestere.

Egyszer akadémia nélkül maradtam, mert át kellett költöznöm Liberdadeba. Pastinha megkért, hogy menjek el az akadémiájába. Szóval elmentem párszor. Kérdeztem, „Ki tanította João Grandet?” és azt felelte, „Én. Én tanítottam João Grandet, João Pequenot, Morenot.”

Egy nap meghívták, hogy tartson egy bemutatót a São Tomé de Paripe-i tengerészeti bázison. Eulampio – akit testvéremnek neveztem – és én is vele mentünk. Amikor megérkeztünk, a parancsnoknak capoeiráztunk, aki pénzt dobott a rodába. A capoeiristák összeszedtk a pénzt a rodából és Pastinha odaadatta velük nekem. Visszafelé a parancsnok egy teherautóval vitetett minket. A zsebembe nyúltam és azt mondtam „Vedd el a pénzed!” Ő azt mondta: „Ne most! Add ide amikor visszatértünk a központba!” Szóval amikor visszaértünk odaadtam neki és semmit sem tartottam meg.

Gigante velem edzett. Ő még él, igazolhatja a történetemet. Sosem tettem el pénzt, amit a rodába dobtak. Amikor befejeztük a játékot, mit csináltam? Összeszedtem a pénzt és odaadtam a capoeiristáknak, hogy osszák szét egymás között. Istennek hála, a saját szakmámban dolgoztam. Három vagy négy projektet vezettem. Szóval miért akartam volna a pénzt? És ezért kerestek az emberek hogy tanítsam őket. Más capoeira oktatók nem adták volna oda a pénzt a tanítványaiknak a körből.  Még az utiköltségüket se fizették volna az előadásra.

A Besouro iránti szeretettemből tanítottam a capoeirát. Halálos ágyán Besouro összehívta az összes tanítványát és azt mondta, hogy én, Cobrinha Verde, voltam az egyetlen akinek a capoeira tanításába a lelkét is beleadta. Ezért tanítottam ingyen. Szóval amikor visszajöttünk a São Tomé de Paripei bemutatóról, elővettem az összes pénzt és odaadtam Pastinhának. Felém fordult és azt mondta: „Adok neked egy kis pénzt.” És én azt válaszoltam, „Nem, nem akarok semennyit” és távoztam.

Másnap visszatértem az akadémiára, hogy olyan fiúkat tanítsak, mint João Grande… Én voltam, aki órákat adott Pastinha tanítványainak. Én voltam, aki berimbauzást és éneklést tanított, mert nem is énekelt, nem is játszott. Amikor megérkeztem hogy megtartsam az órát, a fiúk elmesélték, hogy Pastinha azt mondta nekik, hogy azért nem fogadtam el semmit a pénzből, mert már amúgyis eltettem a felét. Ezért ki is hívtam Pastinhát egy harcra. Azt mondtam neki: ” Bárcsak annyi idős lennél, mint én, akkor lerendezhetnénk ezt a vitát. Te senkiházi, soha többé nem teszem be a lábam ebbe az akadémiába, értetted?”

Én voltam az első, aki elutazott Salvadoron kívülre megmutatni a Capoeirát. São Pauloba utaztam. Utánam Bimba, Canjiquinha, és Caiçara kezdtek el utazgatni.”

A fenti életrajz forrása maga Cobrinha Verde Capoeira e Mandingas című életrajza. A hitelességét nem vizsgáltam.

Soleil: Ká

Sokan ismerik már ezt az előadást, de sajnos többen nem. Rengetegen nem szeretik igazán a cirkusz világát, hiszen hazánkban a cirkusz, mint műfaj kissé a világtól lemaradva bandukol, bár kiváló artistáink vannak, az artistaképző működik. A Recirquel társulat és a Horror Cirkusz folyamatosan újraalkotják a hazai cirkusz arculatát, de az emberek többsége még mindig ugyanazt a cirkuszt látja és várja: porondmester, bohócok, elefántok, lovak és kiskutyák, nagymacskák, kígyósimogatás. Napjainkban ez már inkább gyomorforgató, mint vonzó. Az állatok idomítása, szállásolása, tartása, szállítása kapcsán joggal merülnek fel súlyos vádak és az én véleményem is az, hogy az állatok ilyen kizsákmányolását be kéne tiltani. De mi van az artistákkal, akik egy este négy-öt jelenetben is fellépnek egy-egy gyors átöltözés után bebizonyítva, hogy még a trapézon is boldogulnak, nem csak a lóháton, vagy illúzionistaként. Utaznak, dolgoznak, élnek, nem szólok bele. Nem akarok a klasszikus cirkuszról beszélni. Az új idők felé szeretném irányítani a figyelmet. A cikk középpontjában jelenleg a Cirque du Soleil egy régi produkciója, a  áll. Miért is? Mert van benne capoeira! Nem, ez elég sekélyes indok lenne. Nézzük miért is ez az egyik leg-epikusabb színpadi előadás, ami valaha létezett. Élő zene, 80 artista, a világ legjobbjai minden szerepben, lenyűgöző látványvilág és semmi állatkínzás. Las Vegasban nem kerül bármi színpadra. A történet meseszerű. A királyi udvart megtámadják gonoszék és az elmenekülő ikerpár nyomába erednek, akik mindenféle kalandokon át különféle helyekről segítséget kapva menekülnek. Nem akarom elmondani mi fog történni. Letölthető bárhonnan és megnézhető. Nyelvtudás nem kell hozzá, a dalok szövege a cirkusz nyelvén íródott. Aki miatt ide került a weboldalunkra ennek a darabnak az ajánlata, az Vitor Silva Dos Santos, aki az udvari bolondot alakítja. Mikor az udvaron rajtaütnek, hamar kiderül, hogy a bolond a capoeirában jártas nagyerejű harcos, aki az ikerpár védelmére kel, de később a kedves, gondoskodó énjét is látjuk, az árnyjáték jelenetben. A KÀ-ban egyéb harcművészetekkel is találkozhatunk. Legalább annyira erősen megjelenik például a wushu kung-fu is, mint a capoeira. A Cirque du Soleil nem csak a harcművészek közül válogatta ki a legjobbakat. Aki látta a Fehér Tenyér című filmet, az tudhatja, hogy a tornászok közül is sok kiválóság került a vegasi színpadi társulatba. Az eredmény lenyűgöző és lélegzetelállító. Sajnos ez a darab hozta a hatalmas társulat első szörnyű tragédiáját is, amikor Sarah Guyard Guillot életét vesztette egy előadás közben. Látható a darabban, hogy minden biztonsági intézkedés mellett is a maximumot hozza ki a világ legjobb artistáiból számos jelenet. Egy trailerrel szeretnék hozzá kedvet csinálni:

A teljes előadás sok forrásból letölthető ráadásul a youtubeon is megtalálható pár videó róla, köztük egy Vitor edzéséről is. Egy kis eye candynek még itthagyok egy videót arról, ahogy az udvaribolond vendégként lő egy gólt egy football meccsen:

Only the Strong (25)

Only the StrongAugusztus 27. 1993. A 25. évfordulója van a csodálatos film premierjének, az Only the Strong-nak. Oké, a film már 25 éves, szóval ne várjuk tőle az Undisputed színvonalát az akcióban. Valóban elég gyengének tűnhet, amikor a 21. századi fejünkkel megtekintjük, de azt hiszem sokunk számára meghatározó volt ez a filmélmény valamikor életünk során. Mark Dacascos főszereplésével egy klasszikus „új tanár” típusú filmet látunk. Nyílván Mark a lányoknak volt hajdan olyan vonzó, mint a fiúknak Pfeiffer az azonos témájú filmjében. Viszont a hasonló sztorikkal szemben van egy hatalmas előnye ennek a mozinak. A capoeira! Szóval Mark Dacascos (Stevens) a tanár, a legócskább iskola legelveszetebb gyerekeiből tervez embert faragni és ehhez a capoeirát hívja segíségül. Epic, ugye? Innen van a Donovan Paranaué mix, meg a Zum zum zum, amit ezerszer hallottál, mióta capoeirázni kezdtél. Ennek a filmnek a zenéi.
Tudni kell, hogy már volt egy próbálkozás négy évvel korábban, Rooftops címmel a capoeira akciófilmesítésére. Ha a címre kattintotok, megnézhetitek a trailerét. Azt végignézve hálát adhatunk a sorsnak, hogy Magyarországra az Only the Strong (Csak az erős győzhet) jutott el hamarabb és nem a Rooftops. A Dacascos film hatására kezdtek el abban az időszakban rengetegen capoeirázni Európa-szerte. Előtte nem nagyon ismertük ezt a sportot. Az a hullám, a kilencvenes évek közepe fele segíette a Brazíliából érkező oktatók munkáját és alapokat teremtett alunok terén a nagy csoportok európai iskoláinak kialakulására. Napjainkban már nincsenek ilyen filmek. Amikor capoeirát látsz a mozikban, akkor azt valahogy lejáratják, vagy vesztes sportként tüntetik fel. A capoeira népszerűsége ehhez mérten hihetetlen szinten különbözik az only the Strong időszaktól. Furcsa, de ez a film egymagában olyan sokat adott hozzá a capoeira globális elterjedéséhez, hogy az felmérhetetlen. Boldog 25. szülinapot Only the strong!

A teljes filmet megtekinthetitek youtubeon, vagy videán, vagy akárhol.

A Ginga

A Ginga

Az alábbi írás a ginga-ról (dzsinga) Mestre Decânio írásából egy kivonat, a „A herança de Mestre Bimba” című kötetből. Tehát ez nem egy általános, örök érvényű megfogalmazása a ginga lényegének, de talán a legalaposabb leírása annak a gingának, amit Mestre Bimba tanított hajdan.

 

A ginga az alapvető mozgás, amiből a capoeira harmonikus egészének elemei kiáramlanak!

A ginga szoros kapcsolatban áll a berimbau ritmusával. Ez a dinamikus egyensúlya a capoeirista testének és a tudatossága szintjének. A jicához hasonlóan a vállak ritmusos mozgása segíti az összehangolását és a változatossá tételét a felső végtagok floreio mozgásainak. (A kortárs capoeirában, ami a Capoeira Contemporânea, a „floreio” kifejezés a látványos mozgáselemekre utal, de a szó szerinti jelentése virágzás és Mestre Decânio azokra a karmozdulatokra érti, melyek az ellenfél összezavarását szolgálják, a valódi támadás elrejtését.) A berimbau ritmusa, vagy más szóval a dallam vezeti az ingázó mozgás ütemét és az ellazulás szintjét, vagyis azt, hogy milyen mélységéig kell jutnunk a tudatosságnak.

A test dinamikus egyensúlya az egyensúlyi középponthoz, tehát a test súlypontjához kapcsolódik, ami nagyjából a deréknak felel meg. A gingázó személy egyensúlyi állapota a test súlypontjának relatív elhelyezkedésétől függ és a talajon támaszkodó pontokhoz viszonyított mozgásától. A tudatosság szintje a figyelem összpontosításától függ, és attól, a test mennyire engedelmeskedik a beribau ritmusának anélkül, hogy mentális ellenállást tartana fenn a hangszer természetes ritmusával vagy a partner játékának ritmusával szemben.

A ginga mozgása természetes módon született a felsőtest ringásából, ingázásából a berimbau ritmusára, ellentétben azzal a tendenciával, ahogy a kezdők mindenképpen a lábaikból akarják indítani a mozdulataikat, merev gerinccel. Alapvető, hogy az oktatás kezdetétől hangsúlyozzuk, hogy a ginga a derékban születik, végigáramlik a törzsön és eléri a fejet, a végtagokat, harmonikus módon, megőrizve természetességét, a virágzás (floreio) spontaneitását és eleganciáját, a ritmus követésének karakterisztikáit, melyeket mindenek fölött meg kell őrizni.
A laza gerinc és a folyamatos mozgás ad lehetőséget arra, hogy úgy kövessük a súlypont változásait, hogy közben ne veszítsük el a dinamikus egyensúlyt, ami biztosan megtörténne, ha ez a középpont a bázison (az alapállás) vagy a lábak támaszán kívülre esne.
A berimbau ritmusát a teljes testnek követnie kell, a derékkal kezdve. A lábak mozgásának a földön a ritmushoz kell igazodnia. Minden lépés a dallam egy ütemére történik. Ez hasonlatos ahhoz, ahogy az atabaque játékos energiái a teljes testéből gyűlnek össze egészen az ujjaiig és azokon át a hangszerbe jutnak.
Cisnado a Mestre engedélyével mindig azt hangsúlyozta, hogy milyen fontos a szamba gyakorlása ahhoz, hogy könnyedén tudjunk mozogni a lábainkon, ami a ginga egy elengedhetetlen eleme. Ez vezetett ahhoz, hogy a capoeiristák képzésébe bevezessük a szamba tanulást is, ahogy azt már korábban is gyakorlatba ültették az akademikusok.
A térdek mindig enyhén hajlítva vannak a magas játékban és sokkal hangsúlyosabb a hajlítás, ahogy a játék alacsonyabbra megy. A térdeknek lazán, együtt kell mozogniuk a ritmussal. A derék és a gerinc, beleértve a fejet és a nyakat folyamatosan ring, ingázik, szinkronban a berimbau hangjával.
A felső végtagok mozgása: a vállak a gerinc kiterjesztései. A mozgások hasonlóak a jicához, a candomblé hagyományos táncában, ami a capoeira misztikus gyökere. Ez egészen a kezekig terjed, hogy megjelenítse a floreio dinamikus polimorfizmusát, a kezek és az ujjak varázsoló mozdulataival.

Az egyensúly középpontja avagy a súlypont fogalma rendkívül fontos összetevője a gingának. Alpvető fontosságú, hogy a súlypont a támasztás vonala fölött maradjon a mozgás közben. Csak így használhatjuk a talajon támasztó pontok bármelyikét menekülésre vagy támadásra.
Egyértelmű, hogy ha mindkét lábunk lent van, az nagyobb dinamikus egyensúlyt eredményez, mint amikor csak egy. Hangúlyoznunk kell, hogy a talajra a talp első harmada támaszkodik, sohasem a sarok. Azzal, hogy nem támaszkodunk a talp hátsó harmadára elkerüljük a megfeszülési reflexét a lábaknak és a gerincoszlopnak, ami hátrafelé mozdítaná ki a súlypontot, kibillentve a testet az egyensúlyából, így lassítva az elkerülő és a támadó mozdulatok sebességét.

A capoeirista tudatosságának szintje változó lehet a teljes, tiszta tudatosságtól az éberségen át a mély transzállapotig, amiben eggyé válik a kozmosszal, ahogy Maharishi írja a transzcendentális meditáció kapcsán.
A tudatosság szintje a figyelem összpontosításán és a berimbau ritmusának való engedelmességen múlik, anélkül, hogy a tudatosságunk ellenállna a hangszer ritmusának. Ezt csak úgy lehet elérni, ha legyőzzük a félelmünket, a bizonytalanságot és a test mozgását a partneréhez igazítjuk a zenei ritmus által teremtett játékos egészben.
A magabiztosságot megteremtheti az edzés, a nyugodtság, amit a mentális blokkok lebontása eredményez és a természetes reflexek adaptációja a partnerünk játékához.
Eképpen történik, hogy egy adott pillanatban a Szelf egyesül a a berimbau ritmusával. És innentől a capoeira játék varázslatos világába kerülünk! Ahol a Te és Én kettőssége már nem létezik, ahol megtaláljuk a Mi egységét: teljes összhangban, a capoeira rituális táncával kifejezve.
A teljes test – derék, fej, törzs, lábak, karok, kezek és ujjak – megpróbálja közvetíteni, rituális, ritmusra épülő mozdulatokban a szépséget, ami a Létezésből fakad, a berimbau energiájának transzmutációján keresztül.
Abban az időn kívül, térben végtelen pillanatában a ritmusnak a következők manifesztálódnak: a régi játékok tapasztalatai, a technikai tudás, amit a gyakorlással megszereztünk, a mozdulatok tökéletessége a folyamatos, szabad, spontán ismétlésében az ingásnak, a berimbau által a transzmuzikális meditációban, az idegrendszer legmélyebb reflexei, a lélek állapota abban a történelmi pillanatban és minden potenciál, ami a Létezéshez gyűlt egészen odáig.

A Capoeira Becenevek

Miért vagyok én Cabeludo? Miért nevezik egymást a capoeiristák ilyen furcsa neveken? Egyre többször találkozok ilyen kérdésekkel ráadásul olyan emberektől, akiknek legalább tucatnyi különböző nicknevük és egyéb megnevezésük van az interneten. Semmi gond. Elmagyarázom, türelmes vagyok. Elmagyarázom most írásban is, hogy szóban később kevesebbszer kelljen, hiszen egyre hiteltelenebb vagyok, minél többször mondom el ugyanazt. Lássuk hát:

A capoeira beceneveket portugálul apelidonak hívjuk és magyarul is így referálunk rájuk capoeirista körökben. Mi alapján kapja valaki a capoeira nevét? Ez lehet bármilyen jellemző. Lehet külső tulajdonság, belső tulajdonság vagy akár a játékstílusa a capoeirában. Az oktatója adja a capoeiristának az apelidot és bármilyen alapon is találja azt ki, a lényeg, hogy relevancia legyen a capoeirista és a neve között. Például nem adhatjuk valakinek az Onca (leopárd) nevet, csak mert a leopárdok jól néznek ki és az a név menő lenne. Kell hogy legyen kapcsolat, összefüggés a capoeirista és a neve között akkor is, ha az fordított, mint lentebb olvashatjuk majd.

Eredetileg, régebben az apelidokat arra használták, hogy félrevezessék a hatóságokat. A capoeiristák nem használhatták az igazi nevüket, hiszen a nevük alapján megtalálhatták  és letartóztathatták volna őket. A capoeiristák apelidokat használtak tehát és nem is tudták egymás igazi nevét. Ha valakit elfogtak és megpróbálták belőle kiszedni a többiek nevét, nem tudta nekik elmondani, hiszen nem is tudta. Ez egy remek stratégiának bizonyult. Gyakorta ironikus capoeira neveket adtak egymásnak. Például ha valaki nagyon alacsony volt, azt gigante-nak (óriás) nevezték, vagy aki nagyon csendes volt, azt cantornak (énekes). Ez nem a gúnyolódást szolgálta, hanem a rendőrök félrevezetését. Amikor elindultak felkeresni egy hírhedt capoeiristát, akiről annyit tudtak, hogy Gigante Branco (fehér óriás) a neve, nem is gondolták, hogy egy alacsony fekete fiút keresnek valójában.

A nagyon híres Mestre Bimba neve is egy érdekes eset, hiszen ő már születésekor megkapta ezt a becenevet, mint azt  már tudjuk. Ha valakinek már van egy beceneve, nagyon ritka, hogy elveszik tőle azt a becenevet, amit egész életében viselt és kap egy újat a capoeirában. Erre példa Mestre Bimba, akit már azelőtt Bimbának szólított a családja hogy, capoeirázni kezdett volna. Ilyen esetekben az oktató dönthet úgy, hogy ugyanazt a becenevet adja capoeira apelidonak is.

Érdekes, hogy már a capoeira betiltása előtt, a quilombókban is használtak apelidokat, beceneveket, de azok nem a félrevezetést szolgálták, hanem  afféle nome de guerra, tehát háborús névként szolgáltak. A háborús nevek terminológiájáról itt olvashattok részletesebben, ebbe mi nem akarunk mélyebben belemenni ezúttal.

Ez az a hagyomány tehát, amit a capoeiristák követnek, amikor nevet adnak egymásnak és azon szólítják edzőtársaikat a hétköznapokban. Ezért vannak ott ezek a furcsa, portugál szavak a facebook profiljainkon, ezért néz mindenki furcsán, amikor egymást szólítjuk az utca túloldaláról. Ezeket a hagyományokat követjük a mai gyakorlatban is. Dióhéjban ennyi lenne az apelidok eredete.