Mestre Cobrinha Verde

Cobrinha Verde

Polgári nevén Rafael Alves Franca, Brazília egyik leghíresebb capoeira mestere volt, a capoeira neve, Cobrinha Verde, kis zöld kígyót jelent. Santo Amaro da Purificaçãoban született, 1917-ben. Mestre Bimba, Mestre Pastinha, és Mestre Waldemar mellett neki voltak a leghíresebb rodái. Hírnevét tovább öregbíti, hogy állítása szerint első mestere maga Besouro Manganga volt. Életének történetét saját elbeszéléséből ismerjük, melynek a címe Capoeira e Mandingas. Ebből, a mestertől származó életrajzból informálunk most titeket, a hitelesség vizsgálatát a kutatókra hagyva.

Apja, João Alves França és anyja Maria Narcisa Bispo csak a templom által keltek egybe, az állam nem adta őket össze, ezért örökölte csupán az apja nevét. Mestere, Besouro, négy éves korában kezdett neki capoeirát tanítani. Besouro apja a João Grosso becenéven volt ismert, anyja pedig Maria Haifa, Rafael nagynénje volt, tehát Cobrinha Verde és Besouro unokatestvérek voltak, de mivel Besourot Maria nevelte fel, ezért a két fiú testvérként nőtt fel.

Akkoriban Besouro titokban oktatta tanítványait, mert a rendőrség komoly erőkkel kereste a capoeiristákat. Amikor feltűnt a hatóság, mindenki menekült és a tanítványoknak egyesével, magukban kellett megbírkózni a rendőrökkel, vagy elrejtezni előlük. Cobrinha Verde így nőtt fel. Első és igazi mesterének Besourot tartotta, de sok más mestertől is tanult. Maitá (akiről egy szambát is elneveztek)  Licurí, Joité, Dendê, Gasolina, Siri de Mangue, Doze Homens, Esperidião, Juvêncio Grosso, Espinho Remoso, Neco Canário Pardo mind tanították, de az utóbbi valójában a machete oktatója volt. A borotvapengés technikákat Tonha Rolo do Mar tanította neki, egy nő, aki Feira de Santanaban élt.

Mire 17 éves lett már rendszeresen összetűzésbe keveredett a rendőrséggel. Sok durva harca volt velük és nagyon utálta őket. Volt Santo Amaroban egy hírhedt tiszt, akit Velosonak hívtak. Caetano Veloso és Maria Betânia nagyapjáról van szó, akik egy híres énekes páros. Veloso mindig két katonával a két oldalán rótta az utcákat, felfegyverezve, csizmában. Nagyon szigorú volt, bárkit bármilyen apróságért elnáspángoltak. Nem ismerte Cobrinha Verdét, de kereste őt.

Egy nap, mikor Cobrinha Verde hazafelé tartott egy szambáról, egy mogyorófa alatt, a folyó partján találkozott Veloso ezredessel. Az egyik katona – Barauna vagy Tamborete – észrevette Cobrinhát. Veloso odafülyült neki. „Gyere csak ide! Nem te vagy Cobrinha Verde, a kemény legény, aki elveri errefele a rendőröket?”

„Nem, nem vagyok én bajkeverő.” válaszolt „Sosem öltem meg senkit, nem voltam tiszteletlen senkivel. Nem vagyok én olyan.”

„Készülj egy kiadós verésre!” felelt az ezredes és a fegyverére tette a kezét. Amikor a tiszt fegyvert rántott, Cobrinha Verde megütötte a machetéje lapjával. Miután elverte a két katonát, azok elmenekültek, majd elgyepálta Velosot a machete lapjával alaposan, de egy vágást sem ejtett rajta. Ezután elmenekült.

Dona Sinhazinha Batistanál keresett menedéket, aki gyakran bujtatta, hiszen Cobrinha tanította a gyerekeit vasárnaponként. Ezúttal viszont nem tudott neki segíteni, mert Veloso az unokatestvére volt és biztosan rájött volna, hogy ott rejtőzik Cobrinha Verde. Így a nő inkább pénzt adott neki, hogy eltűnhessen Santo Amaroból. Ezután Cobrinha Verde Padre Acelino házához ment, a keresztapjáéhoz, akitől szintén kapott pénzt. Együtt a templomba mentek, ahol Cobrinha meggyónt, majd keresztapja áldást kért rá. „Merre mész, fiam?” kérdezte. „Nincs úti célom.” Felelte.

Lençóisba ment, ahol Horácio de Matos bandájába állt tizenhét évesen. Három és fél évet töltött közöttük. Horácio de Matos az észak elnöke akart lenni, úgy vélte, hogy Brazíliának két elnöke is lehet. Fizetést adott a bandájának, hogy szembeszálljanak a rendőrséggel. Cobrinha verde szerint Horácio de Matos nem volt olyan bandita, mint Lampião. A három és fél év végén, az utolsó lövés, amit az oldalukon adott le, Serra do Gentio do Ouroban dördült el.

Egy éjjel, amikor a rendőrökre vártak, álmában Cobrinha Verde az apja szellemével álmodott, aki arra kérte, hogy hagyja hátra azt a társaságot. Mikor felkelt, míg a többiek aludtak, két hátizsákot megtöltött magának lőszerrel és távozott.

Manausba ment, de úgy érezte, ott túl közel van a bandához és félt hogy rátalálnak, ezért továbbállt Rio Brancoba, ami akkoriban még csak kicsi település volt, bár napjainkra már Acre állam központja. Mikor odaért éppen a szúnyogok rajzásának ideje volt és mindenfelé terjedt a láz, a tífusz, ezért visszatért Manausba. India Mansával családot alapított (aki a Juçara törzshöz tartozott). Két gyerekük született és Cobrinha Verde úgy érezte, beteljesült élete története. Ekkor jött a hír a forradalomról.

Hátrahagyta a családját és délnek ment csatlakozni a forradalomhoz. Hatvanan indultak el Getúlio Vargas vezetésével Cearából. Ekkor még 22 éves volt. Mire gyalogszerrel elértek Alagoinhasba már háromezren voltak.

Másfél órás erős tűzharc zajlott. Azt beszélik, még mindig találni emberi koponyákat arrafelé a csata hírmondójául. Alagoinhasból Calçadaba, Salvadorba a Maria Bonita nevű vonattal mentek. Akkoriban Salvador legnagyobb rendőrfőnöke Pedro Gordilho volt, aki a könnyebb megoldást választva inkább elmenekült és Itaparica szigetén rejtőzött el.

Mikor megérkeztek Salvadorba, a barakkok nem voltak elég nagyok a sok katonának, ezért a katonák fele kiszorult. Ő maga is egy múzeumban lakott 15 napig, ott ahol napjainkban a Castro Alves színház áll. Ekkor tört ki a felkelés São Pauloban, és ő engedélyt kért a tisztektől, hogy odamehessen.

Fél évig tartottak az összecsapások. 3150 ember sérült meg a hadtestből. Ő csak  fél évig süket volt a robbanásoktól. Mikor a harcoknak vége lett, összegyőjtötték bajtársaik holttesteit és felgyújtották a halmokat. Ekkor érezte igazán a bűntudatot. Ezután visszatért Salvadorba, ahol előléptették hősiességéért. Nem tanultságáért kapta a rangot, írástudatlan volt akkoriban is. Ő lett végül a tiszt, aki az öböl területéért felelt, az állatokért, az istálókért és egyebekért.

Volt a laktanyában egy Querido nevű hadnagy. A harcok alatt, mivel Cobrinha nem félt semmitől, mindig őt állította ki őrszemnek, éjjel-nappal. Egy nap azonban Cobrinha ezt megelégelte és nemet mondott a parancsra, amitől Querido nagy haragra gerjedt. Egy éjjel a hadnagy, egyedül tért vissza a barakkba és Cobrinha Verde éppen őrséget állt. Másnap bosszúból Querido azt állította, hogy látta Cobrinha Verdét szerencsejátékozni egy másik katonával őrködés helyett. Pedig saját bevallása szerint Cobrinha Verde sosem játszott semmilyen szerencsejátékot. Végül a hamis vádak alapján 15 napra bezárták.

Amikor szabadult, egyből a szekrényéhez ment a Barakkban. Mikor visszatért São Pauloból magával hozott egy pisztolyt, amiről senki sem tudott. Egy tiszté volt korábban, aki mellett harcolt, de mikor azt mellkason lőtték, ő átkutatta és megtalálta nála ezt a fegyvert, egy kis pénzt és egy pár jeggyűrűt. A pisztoly trizennyolc lövetű volt. Ezzel kereste fel Queridot. Bement az irodájába és így szólt: „Készülj a halálra, hadnagy!” A tiszt egyből megadta magát. De a gyilkosság nem történt meg, mert Pinto Aleixo, Herculano Ezredes, és Ladislau ezredes közbeléptek. Nem küldték vissza a börtönbe, mert kiderült, hogy hamis vádak alapján ítélték el korábban is. Ehelyett kivezették a szobából és annyit mondtak „Menjen haza és pihenjen!”

Cobrinha Verde akkoriban már nem a laktanyában lakott, így hazament a Fazenda Garcia környéken lévő otthonába. Másnap mikor visszatért volna a laktanyába a státusza már „határozatlan időre felfüggesztve” volt, de nem erőltette tovább a dolgot. Visszatért foglalkozásához, mint kőműves, majd később nyugdíba ment.

A Cobrinha Verde nevet magától Besourotól kapta, azért mert nagyon gyors volt. Annyira gyors, hogy egy napon, amikor Besouro tesztelni akarta, hogy milyen jól tud védekezni, egy szobába vitte és késeket vágott hozzá. Cobrinha Verde kétszer is elkapta a kést ahelyett hogy elhajolt volna.

Amikor Besouro úgy érezte, egy tanítványa készen áll, egy szobába zárkozót vele, az övüket össze kötötte egy ruhával, hogy ne tudjanak távol menni egymástól és késpárbajra hívta ki a tanítványt.

Egy nap, Santo Amaroban, amikor éjjel hazafele tartott a gyárból, négy felügyelő és négy katona tört az életére és neki meg kellett küzdenie velük. Úgy mesélte, nem csak a capoeira volt, ami megmentette. Kiváló imái és egy jó amulettje is volt. Hiszen a capoeira a golyóktól nem véd meg. Öregkorában is emlékezett például Anja imájára, ami megvédte volna a vízbefulladástól.

Az amulett is sok dologtól megvédte. Már nála volt, amikor 17 évesen csatlakozott a bandához. Később viszon az amulett valamiért elhagyta, valamilyen hibát vétett. Egy öreg afrikaitól, Pascoal bácsitól kapta, aki Santo Amaroban élt, a folyó túlpartján, a nagymamája háza mögött. Cobrinha Verde gyakran segíett neki a ház körül. Egy nap az öreg Pascoal így szólt hozzá: „Bátor fiú vagy. Adok neked valamit. Téged csak Isten tudna megtéveszteni. Isten pedig nem téveszt meg senkit, fiam. Amit adni fogok neked, úgy kell használnod, ahogy megtanítalak rá!”

65 különféle imádságot tanított meg Cobrinha Verdének. Köztük a Pai Nosso Positivot, a Pai Nosso da Palmat, a Pai Nosso Pequeninho, és a Pai Nosso de Antonio Conselheirot, amivel állítása szerint később megnyerte a háborút.

Az öreg Pascoal elmondta neki, hogy a Bonfim templomban van egy öreg, akit Isídionak hívnak, aki segíthet neki megszerezni az alapanyagokat az amulettjéhez. El is ment Isídiohoz, aki odaadta neki amire szüksége volt hozzá, és ezeket visszavitte az öreg Pascoalhoz. Ő elkészítette neki az amulettet és megtanította, hogyan kell használni.

Húsz évvel később, amikor visszatért Santo Amaroba, még mindig nála volt az amulett.

Házas ember volt, de nem hált a feleségével, hiszen a candomblé szerint a szexuális viszony kinyitja a corpo fechadot, a sebezhetetlen zárt testet. Sosem sétált drótkerítések alatt, dendé fák alatt és egyén fák alatt, nem sétált át szárítókötelek alatt sem szerdán és szombaton.

1983-ban hunyt el. A capoeiráról szóló gondolatait az alábbiakban saját szavaiból, a fent említett önéletrajzból fordítom le nektek.

„A legnagyobb csalódásom a capoeirában, hogy elvesztettem a gyermekkoromat. Már soha többé nem lesz meg az az akaraterőm, ami valaha volt. Amikor megérkezek valamilyen akadémiába és látom, hogy az emberek teljesen másképp játszanak mint ahogy én… akkor érzek megbánást és visszaemlékszem a gyermekkoromra. Nagyon szép amikor valaki tudja… Oda szeretnék menni és megtanítani, hogy is van.

Sok éve szerettem a veteránokkal lenni itt, Salvadorban. Nem akarok rosszat mondani senkiről, hisz sose tettem – de sosem hallottam Pastinháról azelőtt. Soha, egészen Aberrê haláláig. Aberrê halála előtt csatlakozott hozzá Pastinha. Miután átvette Aberrê akadémiáját, azután kezdte azt mondani, hogy ő volt Aberrê mestere. De Aberrê sosem mondta nekem, hogy ki volt az ő mestere.

Egyszer akadémia nélkül maradtam, mert át kellett költöznöm Liberdadeba. Pastinha megkért, hogy menjek el az akadémiájába. Szóval elmentem párszor. Kérdeztem, „Ki tanította João Grandet?” és azt felelte, „Én. Én tanítottam João Grandet, João Pequenot, Morenot.”

Egy nap meghívták, hogy tartson egy bemutatót a São Tomé de Paripe-i tengerészeti bázison. Eulampio – akit testvéremnek neveztem – és én is vele mentünk. Amikor megérkeztünk, a parancsnoknak capoeiráztunk, aki pénzt dobott a rodába. A capoeiristák összeszedtk a pénzt a rodából és Pastinha odaadatta velük nekem. Visszafelé a parancsnok egy teherautóval vitetett minket. A zsebembe nyúltam és azt mondtam „Vedd el a pénzed!” Ő azt mondta: „Ne most! Add ide amikor visszatértünk a központba!” Szóval amikor visszaértünk odaadtam neki és semmit sem tartottam meg.

Gigante velem edzett. Ő még él, igazolhatja a történetemet. Sosem tettem el pénzt, amit a rodába dobtak. Amikor befejeztük a játékot, mit csináltam? Összeszedtem a pénzt és odaadtam a capoeiristáknak, hogy osszák szét egymás között. Istennek hála, a saját szakmámban dolgoztam. Három vagy négy projektet vezettem. Szóval miért akartam volna a pénzt? És ezért kerestek az emberek hogy tanítsam őket. Más capoeira oktatók nem adták volna oda a pénzt a tanítványaiknak a körből.  Még az utiköltségüket se fizették volna az előadásra.

A Besouro iránti szeretettemből tanítottam a capoeirát. Halálos ágyán Besouro összehívta az összes tanítványát és azt mondta, hogy én, Cobrinha Verde, voltam az egyetlen akinek a capoeira tanításába a lelkét is beleadta. Ezért tanítottam ingyen. Szóval amikor visszajöttünk a São Tomé de Paripei bemutatóról, elővettem az összes pénzt és odaadtam Pastinhának. Felém fordult és azt mondta: „Adok neked egy kis pénzt.” És én azt válaszoltam, „Nem, nem akarok semennyit” és távoztam.

Másnap visszatértem az akadémiára, hogy olyan fiúkat tanítsak, mint João Grande… Én voltam, aki órákat adott Pastinha tanítványainak. Én voltam, aki berimbauzást és éneklést tanított, mert nem is énekelt, nem is játszott. Amikor megérkeztem hogy megtartsam az órát, a fiúk elmesélték, hogy Pastinha azt mondta nekik, hogy azért nem fogadtam el semmit a pénzből, mert már amúgyis eltettem a felét. Ezért ki is hívtam Pastinhát egy harcra. Azt mondtam neki: ” Bárcsak annyi idős lennél, mint én, akkor lerendezhetnénk ezt a vitát. Te senkiházi, soha többé nem teszem be a lábam ebbe az akadémiába, értetted?”

Én voltam az első, aki elutazott Salvadoron kívülre megmutatni a Capoeirát. São Pauloba utaztam. Utánam Bimba, Canjiquinha, és Caiçara kezdtek el utazgatni.”

A fenti életrajz forrása maga Cobrinha Verde Capoeira e Mandingas című életrajza. A hitelességét nem vizsgáltam.

Kiből lehet Mestre?

Ki tudná ezt jobban, mint maguk a mesterek? A Revista Capoeira össze is szedte sok mestre véleményét ezügyben, így most ebből valamennyire beleláthatunk, ki milyen értékeket tart fontosnak ilyen tekintetben. Tudjuk, hogy minden csoportnak saját szabályai vannak ezt a kérdést illetőleg, nem is akarunk ezen változtatni, csak megosztjuk pár híres mester hajdani véleményét a kérdésről.

Mestre Mão Branca: A „Mestre” szó nagyon erős. A mestre egy szimbólum, egy útmutató. Nem csak a nagyszerű capoeirista, aki érinthetetlen a rodában, hanem valaki, aki a capoeiráért dolgozik és annak a helyéért a társadalmon belül. Ha mester vagy, vállalod a felelősséget ezért a művészetért, amit szeretsz. Ehhez tisztelni kell a hierarchiát, a filozófiával és a rodában szerzet tapasztalattal együtt.

Mestre Nacional: Azt hiszem a legfontosabb dolog alázatosnak maradni. Tegyük félre a hiúságot és próbáljunk meg minél több hagyományos rodában részt venni. Nincs olyan dolog, hogy a „legjobb”, csak olyan van, hogy valaki teljes szívvel csinálja a capoeirát.

Mestre Baiano Anzol: Ahhoz, hogy mestre légy, kell legalább 10-12 évnyi kutatás, edzés és felfedezés. A capoeira magába foglalja az érzéseidet, a fogékonyságodat és az életed részévé válik.

Mestre Celso: Ahhoz hogy Capoeira mester légy, időt kell töltened a capoeirában és fel is kell nőnöd hozzá. Egy húsz éves srác tapasztalatok nélkül mit fog tanítani a többieknek? Tanultnak kell lenni ahhoz, hogy taníthassunk.

Mestre Camisa: A munka és az idő szükséges. Senki nem lehet capoeira mester negyven éves kora előtt. Kell az élettapasztalat, együtt kell élni a capoeirával és kiválónak is kell lenni benne.

Mestre Hulk: Jó sokáig kell hozzá edzeni és ismerni kell a capoeirát minden aspektusában. (játékok, történelem, kultúra) Tudni kell, hogyan kell tanítani a capoeirát, az alázatot, élettapasztalat kell hozzá és jó polgárként kell viselkedni. Tudni kell, hogy lehetünk jó polgárok.

Mestre Joel: Legalább 15 évet kell capoeirázni. Meg kell érteni, hogy valaki capoeira oktató legyen, ahhoz profinak kell lennie. Tudatosságra van szüksége, Brazilnak kell lennie, és törődnie kell ezzel a sporttal, ami a mi legjobb sportunk és már elterjedt az egész világon.

Mestre Suassuna: A capoeira mestrenek egy különleges személynek kell lennie. Nem lehet csak úgy bárkiből mestre, aki capoeira órákat tart. A mestret elismerik az emberek. Nem csak a capoeiristák, hanem mások is, a munkássága miatt. A mester helyettesíti a diák apját és anyját, tanárát. A tanuló megbízik benne. Ő irányítja a szociális életet és nagy szerepe van a fiúk felnőtté válásának folyamatában. Nincs megszabva, hogy mikortól lehet valaki Mestre, de ha mondanom kellene valamit, akkor azt mondanám, legyen legalább 50 éves, és olyan legyen, aki aktívan részt vett a capoeirában és annak problémáiban is.

Mestre Ananias: Ahhoz, hogy valaki capoeira mester legyen, sok évet kell töltenie a capoeirában. Akkor hívhatjuk mesternek, ha legalább 40-50 éves. Nem egyik napról a másikra válunk Mesterré. Manapság látunk egy tonna kölyköt, akik azt se tudják, hogyan kell felhúzni egy berimbaut, vagy hogy egyáltalán miként feleljenek a berimbau hívására, és azt mondják rájuk, hogy mestrek. Azt se tudják, hogyan kell játszani a hangszereken! Ez szégyen, szóval azt mondom, ezeknek az embereknek vissza kéne térni az akadémiába és megtanulni mindent amit elfelejtettek. Bennük csak szívósságot és trükkösséget láthatsz, semmi mást. Tiszta munkát kell végezni a capoeirában.

Mestre Suíno: Manapság úgy történik, hogy az illető először a saját csoportjának lesz a mestere és utána szerzi meg a teljes capoeira közösség elismerését. Szóval minden csoporton belül a mestre határozza meg a tanmenetet. A mesternek szüksége van kissé a didaktikus felkészültésgre. Tudnia kell egy keveset a gyermekpszichológiáról, egy kicsit az elsősegélyről, hogy tudjon segíteni, ha baleset történne, és legfőképpen akarnia kell tanulni, így szerezheti meg a tudományos felkészültséget, amit napjaink társadalma elvár. A követelmények kicsit szigorúbbak manapság annak tekintetében, hogy ki lehet capoeira mester. Nem csak tanulni kell a capoeirát, de mélyen beletemetkezni, komoly elszántsággal. Nem lehet az illető hányaveti, akinek ma még ez a fontos, de holnap már másban hisz. Stabil alapokkal kell bírni a capoeira fundamentális irányelveivel kapcsolatban, így nem lesz becsapható az illető a capoeirában. Ahhoz, hogy manapság Mestre legyen valaki, nem elég tanárnak lenni, oktatónak kell lenni, olyannak, aki tetteivel is követi azt, amit elméletben elmond. A nap 24 órájában mesternek kell lennie és nem csak a szükséges órákban, mert napjaink mesterei hatással vannak a társadalomra, tudásuk teljes súlyával.

Mestre de mestres

Mestre Waldemar

Mestre WaldemarMestre Waldemar 1916-ban, Ilha de Maréban született és 1990-ben hunyt el, Salvadorban. Teljes nevén Waldemar Rodrigues da Paixão, az egyik leghíresebb mestere volt a Bahiai capoeirának. Ismerték Waldemar da Liberdade, Waldemar do Pero Vaz és Mestre Waldemar da Paixão néven is.
Waldemar az 1940-es évek elején építette fel a barracão-ját, ami egy kunyhó, bódé szerű épület volt, amelyről itt találunk néhány fotót. Ez az épület Liberdadeban, az akkoriban Corta-Braçoként említett területen volt, ahol ezekben az években sok munkás épített magának saját otthont. Ebben az épületben capoeirázott minden vasárnap és a rakparton is tanított capoeirát. Sokféle változatát játszotta a capoeirának, a leglassbbaktól egészen a harcias stílusokig, de jobban preferálta a lassú capoeirát.
Az ötvenes években a capoeirája a művészek, tudósok és újságírók érdeklődésének középpontjába került.

Anthony Leeds és Simone Dreyfus néprajzkutatók is készítettek nála felvételeket ezekben az években. Mário Cravo szobrász és Carybé, aki a fenti festményt is készítette – szintén capoeiristák – is látogatták a mestert. Sok későbbi capoeira mestrére volt hatással Mestre Waldemar capoeirája, Cobrinha Verdetől egészen Mestre Bimbáig.
Albano Marinho de Oliveira szerint a Liberdade-i csoport indította el azt a szokást, miszerint hosszú szóló dalokat énekeltek a játék előtt. Ezeket ismerjük ma ladainhaként. Mestre Waldemar egyszer azt nyilatkozta, hogy ő találta ki a Berimbauk festésének ötletét, hogy azokat eladhassák a turistáknak, ezzel jó bevételi forrást biztosítva.
A Mestre jó capoeiristaként a háttérben maradt. Nem sokat árult el a dolgairól és nem beszélt sokat. Alig akadnak róla fotók egészen időskoráig. Nem kereste a hírnevet, pedig úgy tartják, kivételesen tehetséges énekes és berimbau játékos volt.
A nyolcvanas években már idős volt a capoeirázáshoz és a Parkinson kór miatt nem játszhatott a berimbaun sem, de még így is megragadta a lehetőségeket, hogy énekesként, Mestre Canjiquinhaval dalokat vegyenek fel.

Mestre João Pequeno

Mestre João Pequeno

João Pereira dos Santos, avagy Mestre João Pequeno 1917 December 27-től 2011 December 9.-ig élt. Araciban született, anyja Maria Clemença de Jesus fazekas volt, apja Maximiliano Pereira dos Santos a Vargem do Canto farmon dolgozott, Queimadasban. 15 évesen hagyta hátra otthonát és Alagoinhasig, majd Mata de São Joãoig vándorolt, ahol tíz évig dolgozott egy cukornádültetvényen. Ekkor találkozott Juvêncioval, aki kovács volt és capoeirista. Itt ismerte meg a capoeirát. 25 évesen Salvadorba költözött, ahol villamosvezetőként dolgozott és építkezéseken, ahol kőművesmester lett. Egy építkezésen találkozott Cândidoval, aki bemutatta Mestre Barbosának. Hétköznap Mestre Barbosával és barátaival edzett, hétvégéken pedig Mestre Cobrinha Verde rodáira jártak.
beíratkozott a Centro Esportivo de Capoeira Angola-ba, amit Mestre Pastinha vezetett. Innentől Mestre Pastinhával edzett, aki hamarosan oktatói pozíciót adott neki. Ez 1945-ben történt, ezután nem sokkal már João Pequeno néven ismerték. A hatvanas évek végén, amikor Mestre Pastinha már nem volt képes tovább tanítani, így fordult João Pequenohoz: „Joao, mostantól ezt rád bízom, mert én hamarosan meghalok. De csak a testem hal meg, lélekben tovább élek. Amíg a capoeira létezik, az én nevem tűnik el.”
Tovább tanított Mestre Pastinha iskolájában és tanítványai  közül sokan híres mesterek lettek, mint például Mestre Jogo de Dentro.

Mestre Pastinha 1970-ben így beszélt Mestre João Pequenoról és Mestre João Granderól:
„Ők lesznek a jövő legnagyobb capoeiristái és nagyon keményen dolgoztam velük, értük, hogy ezt elérjük. Igazi mesterek lesznek. Nem csak afféle tanárok, akiket bármerre találni, akik lerombolják a mi szépséges hagyományunkat. Mindent megtanítottam ezeknek a fiatalembereknek, amit tudok. Még a macskaugrást is. (Pulo do gato – egy olyan mozdulatot, amit csak a legvégső esetben szokás használni. Általában nem tanítják senkinek, hogy megtartsa a meglepetés erejét) Ezért is vagyok hatalmas reményekkel a jövőjük felé.”

A hetvenes években, a nagy válság idején sok capoeira iskola szűnt meg. Sok mester felhagyott az oktatással, vagy külföldre ment egy jobb élet reményében. A capoeira legnagyobb vesztesége viszont Mestre Pastinha halála és iskolájának bezárása volt. Mestre João viszont Mestre Pastinha halála után is tovább folytatta a tanítást. 1982, május másodikán Academia de João Pequeno de Pastinha néven iskolát alapított, hogy továbbadja mestere örökségét. Segített megőrizni a jövő angoleiroi számára a capoeira Pastinha vonalú hagyományát, ahogy később Mestre João Grande is ezen igyekezett, New Yorkban.
Mestre João Pequeno későbbSalvadorban, a Forte de Santo Antônio Além do Carmo nevű erődben nyitott iskolát, amit ezután már Forte da Capoeira néven ismertek. A mestre 93 évesen hunyt el, Salvadorban.

Interjú Mestre Suassuna-val (2001)

Mestre Suassuna 1967-ben alapította Mestre Brasíliaval a Cordão de Ouro csoportot. Vele készítette többek jelenlétében az alábbi interjút 2001-ben, Mestre Suassuna Sao Paulo-i otthonában Astronauta, a Capoeiradobrasil weboldaltól. Nagyon régen fordítottam ezt az anyagot és maga a beszélgetés is majdnem húsz éve zajlott. Azóta sokat változott a világ és a capoeira világa is, de úgy hiszem érdemes pár percet rászánnunk, hogy megismerjük, milyen volt akkoriban a capoeira helyzete és milyen kérdések foglalkoztatták a capoeiristákat.

 

Astronauta: Mestre Suassuna, azzal a témával szeretnénk kezdeni, ami leginkább elvezetett napjaink vitáihoz, amikkel szembesülnünk kell előbb utóbb, akár akarunk, akár nem. Abban mindenki egyetért, hogy egy olyan nagyszerű időszakát éljük a capoeirának, amikor a valódi kiteljesedésének a kapujában áll, mint a Brazil kultúra öröksége, mint egyfajta hivatásos tevékenység, és mint szervezett sporttevékenység. Napjainkban nagyon nagy csoportok vannak, amik folyamatosan terjeszkednek az egész világon.

Mestre Suassuna: Nem a nagy csoportok miatt aggódom, nem a sportjelleg miatt és nem is a szerveződés miatt. Igazából a capoeiristák miatt aggódom, akik nap mint nap küzdenek a capoeiráért. Mielőtt a nagy csoportok létrejöttek, a capoeiristák szét voltak szóródva. Volt egy itt, egy ott, az egyik Socó faluban, a másik Parelheirosban, órákat tartottak, náluk nem is volt hivatalosan capoeira, mégis oktattak és tartották a berimbaut. Ezeket az anonim embereket értékelni kellene, hiszen miattuk marad fenn a capoeira, mégis a Brazil Capoeira Szövetség (Confederação Brasileira de Capoeira) semmit sem tett még értük. Ezek az emberek szenvedéllyel és lelkesedéssel oktatják a capoeirát és megannyi kihívással kell szembenézniük. Nem könnyű azon dolgozni, hogy ezeket az embereket segítsük. Oda kell menni, a perifériára, támogatni, bátorítani őket, dolgozni kell velük, tanítani őket, stb. Vagy a Szövetség maradhat egyszerűen bajnokságok szervezésénél, és a munka más részét
ráhagyhatja másokra. Egy igazán fontos szervezetnek, fel kell keresnie ezeket az embereket és irányelveket kell eljuttatnia hozzájuk. Ez kéne legyen a szerepe, támogatást kellene biztosítania.

Astronauta: A capoeirát a politikusok mindig a tömegek manipulációjára használták, de itt az ideje, hogy ez megváltozzon. Mi, capoeiristák hozzuk meg a saját szabályainkat.

Mestre Suassuna: Nem igazán zavar ez az egész bajnokság és Olimpia dolog. Számomra a capoeira a fontos, az ami a capoeira, és az, ami már nem. A capoeira ereje nem abban rejlik, hogy sporttá válik, hanem úgy vélem, úgy tudjuk erősebbé tenni, ha akként gyakoroljuk, ami, egy játékként, egy közös tevékenységként, ami vidám, és nem egy olyan fesztiválként, aminek a középpontjában a versengés és a verekedés áll. Kíváncsi vagyok, mi jót tudna a capoeirának az Olimpia adni? Például mi jót adott a Judonak?

Mestre Dal: Oké, Mestre, ebben már nem értek veled egyet. Az Olimpia minden sportágnak, ami bekerült sok jót hozott. Publicitást, szervezettséget, ismertséget, támogatást és beruházásokat.

Mestre Suassuna: Fel kell hívnom a figyelmet a capoeira erejére. A capoeira egyre csak terjed a világon, és ehhez nem kellett az Olimpia. Nem akarom holnap azt hallani, hogy a capoeira azért lett ismert a világon, mert olimpiai sport lett. A capoeira jelen van az egész világon, és mindenütt van rá igény, míg más harcművészetek annak ellenére, hogy szerepelnek az olimpián a csőd szélén állnak.

Astronauta: Bárhogy is, a capoeira nem csak egyszerű sport, sokkal több annál. Azok a sportolók, akik az olimpiára mennek, csak egy kis részét tudnák reprezentálni a capoeirának.

Mestre Suassuna

Mestre Suassuna: Az idei Capoeirando-n (2001) voltak olyan kurzusok, amik a versenyszerű, harcművészet jellegű capoeirára összpontosítottak, a stílusra, amit én csak „klónozott capoeira”-ként emlegettem, mert mindenki ugyanúgy játszott. Volt egy srác, aki csak szaltókat tanított. És azok is ott voltak, akik a sokkal tradicionálisabb, sokkal játékosabb stílust, az Angolát tanították: Cláudio, Jogo De Dentro. És ez utóbbiak kurzusain rengetegen részt vettek. Mondtam is Mestre Decânio-nak: „Hú, nézd hányan vannak! Ez már capoeira!” Mestre Decânio hozzátette: „Ez itt capoeira, az meg ott nem.” Nem azért voltak ott, hogy szaltózzanak és akrobatikázzanak, hanem hogy játszanak és tanítsanak capoeirát, és hogy megismerjék a saját munkájuk értékét. Tehát a kemény, küzdősport jellegű, kreativitás nélküli capoeira iránt – ami a bajnokságokra jellemző – nem akkora az érdeklődés, mint ahogy tűnik.

Mestre Dal: De mindenképp növekedni fog. Az új tanítványokat nagyon érdekli, hiszen az Olimpiáról álmodoznak.

Mestre Suassuna: Egyetértek, a folyamat visszafordíthatatlan, készen kell állnunk, hogy megóvjuk a capoeirát. Szeretek Mestre Decânio-ra figyelni, mert kevés szóban nagyon sokat mond.

Astronauta: Igen, Mestre, beszéljen nekünk Mestre Decânio-ról!

Mestre Suassuna: Dr. Decânio Mestre Bimba-val edzett, és miután abbahagyta, az orvoslást gyakorolta tovább és kórházigazgató lett. Szóval ő nem vett részt a capoeirában, azokban az időkben, amikor a capoeira szétterjedt Brazíliában. Amikor visszahívták, pont egy olyan időben érkezett, amikor a világnak szüksége volt rá. Visszatért, hogy helyrehozza a Bimba féle capoeirát, és az egészét azoknak az időknek a capoeirájának, a technikákkal, amiket már megváltoztattak és az irányelvekkel, amiket elfelejtettek.

Mestre Esdras Filho: Suassuna, tudod jól, hogy a capoeira több mint mi itt mindannyian. Tudod, hogy a Regionalnak vége. Mestre Bimba halálával a Regional nem létezett tovább, hanem átalakult.

Mestre Suassuna: De míg élt is, a tanítványai mind másképp játszottak.

Mestre Esdras Filho: Kevés ember van manapság, aki ismeri és játsza a capoeira Regionalt.

Mestre Suassuna: Igaz, még Itapoan is modernizálta a Regionalt. Mestre Deputado az egyetlen, aki igazán közel maradt az eredeti Regionalhoz.

Mestre Esdras Filho: Rendben, tehát a capoeira Regional halott, az Angola még itt van, de már ez se olyan, mint Pastinha idejében. Tehát amit mondani akarok: Mestre Suassuna, te jobban tudod itt mindannyiunknál, mi a capoeira. Amikor egy srác, több mint egy méteres távolságra játszik egy másiktól, ez már nem capoeira, hanem valami más.

Mestre Dal: Ez egy játékos, elválasztva egy másiktól.

Mestre Suassuna: Ez akrobatika, ez egy cirkusz…

Mestre Esdras Filho: Napjainkban sokan vannak, akik szeretnék megőrizni az Angolát, de ez már nem a régi Angola, amit a ti időtökben játszottak. Láttalak téged és Brasíliát angolázni, láttam Canjiquinhat, Gato Pretot…

Mestre Suassuna: Nézzétek, ami igazán hiányzik, az még több ember, akik igazán törődnek a capoeirával. Vannak olyanok, akik a fizikai felkészítéssel foglalkoznak, az Olimpiával, a rendszerezéssel, a sporttá válással, és vannak, akik szemben állnak mindezzel, de a capoeira minden irányban kiterjed. A capoeira nagyon erős és sokoldalú. És nincs olyan, hogy bármelyik vélemény dominálhat, mivel senki sem uralkodik a capoeirán. Én sem, senki sem.

Mestre Dal: A capoeira sportként is terjedni fog, és mint minden sport, ki lesz zsákmányolva. Reklámokhoz használják majd, a médiába viszik üzletből. Ez a valóság.

Astronauta: Az utcai foci, a lábtengó, nem szűntek meg miután a foci professzionális sport lett.

Mestre Suassuna: Nem, ezek nem fognak megszűnni, a strandon focizás és a többi.

Astronauta: Ahogy a capoeira sem fog megszűnni.

Mestre Suassuna: Nézzétek, amennyi időm maradt a capoeirát élvezni… hátrahagyom, amit tudok pár tanítványomra… nagyjából 2040-ben fogok meghalni, százvalahány évesen. Addig is mindenkivel nagyon sokat fogok foglalkozni, nagyon idegesítő leszek és fárasztó. Miután meghaltam, azt csináltok a capoeirával, amit akartok. Akár olimpiai sporttá is tehetitek, de én ismerem és szeretem a capoeirát, de megváltoztatni a capoeirát és meg akarni változtatni… Ez olyan, mintha egy gyereknek adnád a vezetékneved, aki nem is a tiéd, vagy a saját fiadnak valaki más nevét adnád. Az átalakítások, amiket a capoeirával csinálnak mind ostobaság. Engem a saját munkám érdekel, a capoeira, amit tanultam, és nem függök a São Paoloi Egyetem elismerésétől, vagy bárkiétől. (amúgy emlékezhetsz rá Astronauta, hogy ez az egyetem volt, ami először lenézett engem) Én elismerem önmagam. A tükörbe nézek és elismerem, és ez már nagyon jó. Elég annyit említeni, hogy Bahia nemrég elismerte Mestre João Pequenot, mint értékes polgárát, és átadták neki a város kulcsát. Ez egy dolog, de egy másik nap, a közigazgatás elvette tőle a helyét, az akadémiáját… João Pequenotól, nyolcvanakárhány éves… micsoda ocsmány dolog! Szóval én egy olyan ember vagyok, aki a capoeirával törődik. A capoeirában élek, nem érdekel, hogy ki sikeres és ki nem az. Mindenkinek megvan a joga a saját sikeréhez a capoeirájával. A capoeira élvezetes, egy humor, nem az a versengés biznisz. Ez spontaneitás. És igazából mindennek megvan a maga helye. Bajnokságok, versenyek, show-k, játszadozások, terápiás tréningek… igazából a capoeira olyan gazdag, hogy nem hiszem, hogy egyetlen szövetség képes volna teljes mértékben foglalkozni vele. A capoeirának különféle szervezetekre lenne szüksége. A capoeira népszerű életforma, játékos. Gondoljátok, hogy egyetlen szervezet képes volna mindezt összeszervezni? A napon, amikor az egészet összeszervezik, akkor fog az egész teljesen… elveszni. A capoeira teljesen szervezetlen, ez egy ember önkifejezése, egy beszélgetés egy kocsmában, ezer arca van, vannak ügyvédei, orvosai, testneveléstanárai, csavargói, mindenből van benne valamennyi. Szóval ezer szervezetre lenne szükség, hogy támogassák a capoeirát, és nem azért, hogy irányítsák azt, mert a capoeira mindezeknél nagyobb. Egy szövetségnek a támaszául kellene szolgálni azoknak a capoeiristáknak, akik kérik azt. Egy támasz kell, legyen a gyengének, az erősnek, legyen az egy erdő közepén, vagy egy börtönben, vagy bárhol.

Mestre Dal: Egyetértek, Suassuna. A capoeira önmagának létezik, és túlél minden az irányítására, vagy az eltörlésére irányuló kísérletet, de valakinek foglalkoznia kell a szervezeti oldalával is, és ha nem mi, capoeiristák leszünk azok, akkor olyanokra fog hárulni ez, akik nem állnak készen erre a felelősségre.

Mestre Suassuna: Nos, Astronauta, az apád egyszer írt egy dalt, amit fel akartam venni, csak elhagytam. Megjósolta benne, hogy pár éven belül jön majd néhány ember, akik a capoeira atyái szeretnének lenni. A dal pedig arról szólt, hogy nem lehet senki a capoeira atyja, mert a csavargóknak nincs atyja, és a capoeira egy csavargó, egy vándor. A capoeira olyan, mint egy patak, amely csak szalad, és azt a formát ölti, azt az utat választja, amelyiket szükséges, az úttól függően. Nem lesz neki atyja, tele diplomákkal, nem. Ezek az emberek még a capoeira nyelvét se értik. „Ha azt mondom: Csinálj egy capoeira mozdulatot,” nem fogja tudni, mi az. Nagyképűen azt fogja mondani, „Az armada egy tengely körüli fordulat, gyorsulással és ilyesmiket…” (nevetés) Azt mondom: Te jó ég, így fogja nekem megtanítani az armadát? Oh, a minap épp itt voltam egy batizadon, Marsilacban, és láttam, hogy milyen spontán játszanak. Egy rúgás itt, egy elhajlás ott… mondtam is, „Na ez a capoeira!” és egy srác megszólalt mellettem: „Nem túl szervezetlen ez, mestre?” erre én: „ Nem, mi vagyunk túl szervezettek.” (nevetés)

Mestre Suassuna: A capoeira sokat változott, ebben el kell kísérnünk. A minap Papagaio de Pirata közvetítette felém egy fiú kérdését, ami így szólt: „Hogy lehet, hogy a tanítványaidnak ilyen gazdag és ügyes capoeirája van, amiközben te ilyen öreg vagy, mestre?” Most válaszolok, ez azért van, mert én a capoeirával tartok. Átalakítom magam, a São Pauloi capoeirát. Mestre Brasília és én adaptáljuk a capoeirát ezeknek az embereknek a rendszeréhez. Bimba egyszer azt mondta, a São Pauloiaknak nem lenne szabad capoeirát tanulniuk, mi, napjainkban nem jelenthetünk ki ilyesmit mondjuk az amerikaiakról. Az a lány, Gema, segít edzéseket tartani, és úgy capoeirázik, hogy egy bahiai se találna benne hibát. Egyrészről, kulturálisan, valóban a bahiaiak akik tudják, mi az a capoeira. Gyakorlatilag viszont, a technikákban, a mozdulatokban, a fegyelemben és az odaadásban ugyanolyan jók a São Pauloiak, a Rio de Janeiroiak, a Minas Geraisiak, ez a capoeira keveréke. Ha elmész New Yorkba, és látod João Grande egyik tanítványát játszani, nem fogod tudni megmondani, hogy amerikai, vagy bahiai, pont ahogy manapság már a japánok is fociznak, és néha le is győzik a brazilokat. Összességében úgy vélem, a lakhelyüktől függetlenül az emberi lények egyenlők, a különbség pusztán kulturális.

Papagaio de Pirata: Erről eszembe jut a németországi Nádia kérdése: „Kedves Mestre Suassuna! Itt, Németországban, gyakran hallok a miudinho játékról. Még mindig nem volt lehetőségem látni ezt a fajta játékot. A kérdésem: Hol találhatok erről információt? Hogyan jellemeznéd ezt a játékot? Előre is köszönöm a válaszodat. Axé!”

Mestre Suassuna: Oké, a Miudinho olyan, mintha napjaink Regionalja lenne. Manapság mindenki ide-oda dobálja a lábait, és ez nem is Regional és nem is Angola, de a capoeira egy formája. Az érthető, hogy az, hogy Mestre Bimba meghalt, még nem jelenti azt, hogy senki sem csinálhat többé capoeirát. A capoeirának fejlődnie kellett, Miudinhová fejlődött. Manapság sokan csinálják a Miudinho mozdulatait, a Miudinhoét, amit azért csináltam, hogy átmentsem a régi capoeirát napjainkba. Én fejlesztettem ki ezt a mozgást, ezeket a közeli szekvenciákat, és csak az én iskolámban oktatják ezt. Sok ember tart Miudinho kurzusokat, csinál miudinho mozdulatokat, de ez nem Miudinho. Csakúgy, ahogy sokan tartanak Regional edzéseket, de az attól még nem Regional. Szóval átmentettem a régi capoeirát, fejlesztettem, és olyanná formáltam, hogy jobban megfeleljen a mai világ igényeinek, és megpróbáltam a mozgásvilágában arra törekedni, hogy elérjük az emberi test képességeinek határait. A Miudinhot kis helyen játszuk, a roda átmérője nagyjából két méter. Ez közel kényszeríti a capoeiristákat, át kell haladniuk egymás területén érintkezés nélkül, anélkül, hogy fizikailag, vagy morálisan kárt tennének egymásban.

Mestre Esdras Filho: Suassuna, ennek kapcsán akartam kérdezni valamit. Hasonlíthatjuk a Miudinhot, vagy van valami köze a Jogo de Dentro-hoz, a Capoeira Angolából?

Mestre Suassuna: Nos, elsősorban a Miudinhot nem tekinthetjük harcnak a capoeirában. Inkább a capoeira olyan fejlesztése, ami az esztétikus mozdulatokra épül, olyan mozdulatokra, amiket sokan már elfelejtettek, vagy háttérbe szorultak a capoeira erőszakossága miatt, a sportolók ereje miatt, akiket a test kultusz túlzott hatása hajtott a capoeira gyakorlásában. Szóval amíg a többiek a capoeira egyre erőszakosabb oldalát fejlesztik, úgy döntöttem, sokkal érdekesebb lenne, ha művészet oldaláról indítanám el a fejlődést, felfedezni és áttörni az emberi test hajlékonyságának határait. A Miudinho a tökéletesített Jogo de Dentro, olyan variációkkal, amiket én mutattam be, vagy fejlesztettem ki a tanítványaimmal. Ez egy olyan játék, amiben nem a harc, vagy malícia területén teljesíted ki magad, hanem olyan mozdulatokkal, amiktől érzed, mire is képes valójában a tested. Nem az erőszak és nem a malícia a Miudinho célja, ez egy olyan játék, ami támadás nélkül, úgy működik, akár a költészet.

Papagaio de Pirata: Had ismételjem meg Cláudio kérdését: “Az bizonyos, hogy a capoeira, amit napjainkban játszanak, különbözik a régitől. A videókról úgy tűnik, a régi capoeira sokkal rusztikusabb volt, és kevésbé volt esztétikailag kidolgozott. Okosabb volt és lojálisabb ugyan, de számomra kétséges, hogy harc-szerű volt-e annyira, mint napjaink capoeirája. Egy interjúban egy bizonyos mestre mégis azt mondta, hogy nincs olyan capoeira, ami harcosabb a régi capoeiránál. Tehát tőled kérdezem: Hogyan látod a napjainkban játszott capoeirát? Hogy lehet, hogy a tanítványaidnak ilyen gazdag és ügyes capoeirája van, amiközben te ilyen öreg vagy, mestre? Mi a véleményed a Bahiai Recôncavo capoeirájáról, különösképp, Santo Amaro da Purificação városáról? Axé, nagy mestre!

Mestre Suassuna: A kérdés egy részét már korábban megválaszoltam. Most rátérnék az erőszakosság kérdésére. Van különbség erőszakos és agresszív capoeira között. Ez két különböző dolog. A capoeira régen erőszakos volt. Sokféle fegyvert használtak, sokféle fondorlatot, és a végzetes támadások nagyon gyorsak voltak. Napjainkban a capoeira agresszív. Az erőszak nyíltan látszik, rá van írva a srác arcára, aki támadni akar. A múltban az erőszak rejtett volt, a capoeirista félrevezette és tőrbe csalta a másikat. Napjaink capoeirájában a játékoson látszik a nyugtalanság és a bizonytalanság. Nyíltan támad, mert nem hisz magában. Ott van például az azonnali visszatámadás. Néha ha egy diákkal játszik az ember, és az elkapja egy rasteirával, ha nem igazán hozzáértő a tanár, egyből visszatámad, test a test ellen. A capoeira így erőszakossá válik, és ez nem jó. A capoeiristának mindenekfölött egy olyan embernek kell lennie, aki annyiban hagyja a dolgot, és később felel rá. Napjainkban ebből egy kicsit veszített a capoeira. A capoeirista igazából úgy bosszantja fel a másikat, hogy önmaga nem válik idegessé. A mandingaval és a gingaval irritálja és gúnyolja a másikat. A capoeira ebből a lényegből, a félrevezetésből veszített, és helyette mit nyert? Erőt, technikákat és agressziót.

Papagaio de Pirata: És a kérdés másik része? Hogy miként lehetnek ilyen ügyesek a tanítványaid?

Mestre Dal: Igen, hiszen bár a tanítványaid nem capoeiráznak agresszívan, mégis tagadhatatlan, hogy tudnak harcolni. Legalábbis nem hallani olyanról, hogy alulmaradnának más csoportok capoeiristáival szemben. Hogyan alakítottad ezt, hogy a capoeira egy művészet legyen, de mégis megállja a helyét egy harcban, az erőszak közepén, megőrizve identitását?

Mestre Suassuna: Pont erről beszéltem, hogy az agresszió és az erőszak nem ugyanaz. Az agresszió az támadás. Az illúzió művészete valami más: felállítani a csapdádat, és hirtelen, a megfelelő pillanatban elkapni az ellenfelet. Az agresszió a másiknak a jogait is támadja, ez az erős játéka a gyengével szemben, egy erős srácé, aki azért ment a körbe, hogy bántson valakit. De a capoeira ezzel ellentétes, a gyengék harcaként született meg az erősekkel szemben. A capoeira arra volt jó, hogy provokáljuk az ellenfelet, nem arra, hogy magunk provokálódjunk. Egy capoeirista, aki hagyja magát felbosszantani, alkalmatlan capoeirista, egy olyan személy, aki nem képes rá, hogy capoeirát játsszon. Ő más stílusokat gyakorol. Nála nem a capoeira az elsődleges. Ha az volna, akkor meg tudná tenni, hogy reggel felkel, elviseli, ha leviszik a rodában, és azt mondja: „Helló! Holnap találkozunk!”. Sosem tanítottam a tanítványaimnak, hogy éljenek azzal az agresszióval, ami napjainkra annyira jellemző. Vegyük például Luiz Medicinát: Sosem támadott meg senkit, se fizikálisan, se morálisan. Ő egy capoeirista. Az összes tanítványom Dél-Bahiaban tisztelettel és megfelelő módszerekkel capoeirázik.

Mestre Dal: Igen, Luiz Medicina egy nagyszerű capoeirista.

Mestre Suassuna: Igen, szerencsés vagyok, hogy a tanítványom lehetett, hiszen ő egy született capoeirista. Ő tanítja ott a capoeirát, és soha senki sem ment, hogy kihívja, és nem volt olyan, hogy tiszteletlenek lettek volna vele. Sajnos, Astronauta, te kaptál egy faragatlan e-mailt… talán az Abadá csoport egy diákjától?

Astronauta: Nem tudjuk az igazságot, mestre. JURUPEMBA ABADÁ néven szignálta az üzenetet, de azt írta, a Muzenzahoz tartozik. Kihívott minket egy „kakasviadal rodára”, vénnek nevezte a mesterünket és „kis férgek csoportjának” minket…

Mestre Suassuna: Megmondhatod a srácnak, hogy Suassuna azt üzeni az Abadá, vagy melyik csoport mesterének, hogy a srác, aki írta ezt az e-mailt, választ sem érdemel. A Cordão de Ouro capoeirája és a Miudinho azért van a középpontban, mert az egész világot érdekli.

Astronauta: Nos, pontosan ezt feleltem neki. Hogy nyugodtan abbahagyhatja a capoeirát, mert ez egyáltalán nem az, amit ő szeretne csinálni. Utcai harcot kellene tanulnia, vagy ilyesmit, ha szereti a kakasviadalt és egymás püfölését. Ezt kéne csinálnia, ha lenne egy kis esze, mert abban még akár egy kis pénzt is kereshetne, de a capoeirát hagyja meg a capoeiristáknak.

Mestre Suassuna: Igen, és nyugodtan mondd meg neki, hogy Suassuna csak a mesterével fog beszélni, és ezt átadhatja a mesterének.

Papagaio de Pirata: Juliana kérdése elég érdekes: „Van ének a Banguela, Iuna, Santa Maria, Amazonas, Idalina, és Lamento ritmusokra? És a Capoeira himnusza a Iúna, vagy Amazonas az a ritmus?”

Mestre Suassuna: Nos, ez elég zavaros. Minden mestre mást állít. Nincs ének. Mestre Bimba néhány ritmushoz énekelt. Minden egyes ritmushoz tartozik egy játék stílus is. Az Amazonas, az Idalina és a Santa Maria mestrékként változó játék. Van, akinél késes játék, van akinél floreioznak rá, stb. A Iuna volt az oktatók és a haladó diákok játéka, napjainkban meg a capoeira aszpirinje. (nevetés) Mindenki azért játssza, hogy a roda egy kicsit megnyugodjon.

Papagaio de Pirata: És a Iunában csak a berimbau szól, vagy van kíséret is?

Mestre Suassuna: Csak az ütősök kísérik, tehát csak a pandeiro, mert Bimba nem akarta, hogy atabaque legyen a Regionalban.

Astronauta: Igaz, azt mondta, hogy a pandeiro a Regional atabaqueja.

(…)

Mestre Dal: Mestre Suassuna, a globalizáció valósággá vált. Eléri a kapcsolatokat, az információt, a gazdaságot és a capoeirát is el fogja érni. Már el is érte, mivel mindenütt van capoeira a világon. Van egy kulturális oldala a capoeirának, amit szeretnénk megőrizni. A kérdés tehát: Japánban, Oroszországban, Izraelben és máshol, az emberek nem abban a történelmi, kulturális örökségben élnek, mint mi, akik foglalkozunk a feketék felszabadításával, a capoeira rituáléival, és más kulturális dolgokkal… Hogy látod, miként fog ez hatni a capoeirára? Hatással lehet a különböző kulturális háttér a capoeira fejlődésére? Hogyan fog a capoeira olyan kultúrákba beépülni, melyek nem élték meg a rabszolgaságot, a felkelést, a rabszolgavadászatot?

Mestre Suassuna: Igen, a capoeirista számára ez egy probléma. Azon kell dolgoznunk, hogy ezek az emberek mindannyian alkalmazkodjanak a kultúránkhoz, a capoeirához, ahogy van. Persze meg kell tanítanunk a támadásokat, a mozdulatokat, de át kell adnunk a „kulturális csomagot” is, a történelmet, a szertartásokat, a zenét és a játékok típusait. Mindezt el kell juttatni hozzájuk, és hasznosítani fogják a maguk módján, amennyire lehetséges.

Mestre Dal: Nemrég volt erről egy vita Tokióban. Mestre Gladson mesélte, hogy a rodában egy mestre éppen énekelt a berimbau dallamára, és hirtelen egy tanítvány ugrott a roda közepére, félbeszakítva a mestret, a legkevésbé sem tisztelve a hagyományos rítust. Mestre Gladson kérdőre vonta és a tanuló így felelt: „Nálunk itt nincs ilyesmi, a berimbau hangjára sincs szükség, mert semmi közünk a kultúrátokhoz. Ez Japán.”

Mestre Suassuna: Ez nem capoeira. Van egy dal, ami így szól: Pé pro ar, pé pro ar; vou jogar capoeira, pé pro ar. Odaát ők csak dobálják a lábaikat a levegőbe, nem capoeiráznak. Az a tanuló semmit sem tud a capoeiráról. Ezért mondom én, hogy minden nap tanulok Mestre João Grandetól. Amikor meghívják mostanában egy rendezvényre, azt mondja: „Nem, nem megyek oda oktatni, vagy bármi, ha nem fizettek nekem legalább ezer dollárt. Figyeljetek, ha azt hiszitek, hogy kulturális jogotok úgy játszani a capoeirát, ahogy nektek tetszik, menjetek, szaltózgassatok…” Amikor fiatal voltam, teljes hangerőn hallgattam a rockot, de ma már nem, ma már utálom a zajt. De nem tudnám megmondani, azok a gyerekek mit fognak hallgatni… ez az élet egy szakasza, amin átesnek. Amikor már igazán
capoeirázni akarnak majd, meg fogják kapni a capoeirát.

Mestre Dal: Ugyanott, Tokióban bemutattak egy részletet egy filmből, ami a jakuzáról szólt. Ebben a filmben capoeirát, capoeira leckéket használnak, hogy új bandákat alapítsanak.

Mestre Suassuna: Ahogy mondtam, a capoeirának rengeteg aspektusa van… És a FICA hogyan lép közbe? (A Nemzetközi Capoeira Szövetségről van szó ebben az esetben, és nem a Fundação Internacional de Capoeira
Angola-ról.) 

Mestre Esdras Filho: Szerintem sehogy. A filmben a japán maffia ugyanúgy használja a Karatét, a Kung Fut és az Aikidot is, a FICA-nak ezzel nincs mit kezdenie.

Mestre Suassuna: Dehogynem! Miért nem tiltatják be a filmet?

Mestre Esdras Filho: Hogy? És mi van a hapsi alkotói szabadsághoz való jogával, aki csinálta a filmet? Ez más dolog, ezzel nincs mit kezdeni!

(…)

Mestre Suassuna: Érdekes, hogy amikor elmész az USA-ba, ott van vagy kétszáz harcművészet, amit tanulhat az ember. Ha azt akarod, megtanulhatod, hogyan ragadd meg a másikat és köss rá görcsöt, de az amerikaiak nem ezt akarják. Capoeirát akarnak, a capoeira játékát, a mandingát. Olyannyira, hogy most ott a legerősebb a capoeira. Ott van Jelon és Boneco, és akik a kezdetekkor mentek oda, de ki ott a legerősebb? João Grande! Még így is, hogy már nagyon öreg. Látnunk kell: a capoeira egy játék, egy tánc, egy harc, a háborúé és a békéé, kultúra és zene, a capoeira egy csomó dolog. Ha egy gyerek bunyókhoz akarja használni, hát legyen!

Mestre Esdras Filho: De az onnantól nem capoeira!

Mestre Dal: Az együttes érték, a kulturális háttér adja a különbséget. Ha ez nincs meg, akkor a fickó bármilyen harcművészetet űzhetne akár.

Mestre Suassuna: Manapság az van, hogy azok a fiatalok ugrálnak, szaltózgatnak, rengeteget akrobatikáznak. Ide-oda ugrándoznak, de amikor arra kerül a sor, hogy értékeljük a capoeirájukat egy tízes skálán, kábé hármast kapnak, mert nem capoeiráznak.

(és a beszélgetés még nagyon sokáig tartott, különféle témák közt csapongva, mint mindig, amikor capoeiristák összeülnek csevegni)

 

Fordította:

Cabeludo (Capoeira Hungria)

A fenti fordítás nem tartalmazza az interjú teljes anyagát. Az eredeti szöveg a Capoeiradobrasil weblap tulajdona.